Minerva – Naptölte, vagy amit akartok

Történetünk akkor kezdődött, amikor fél éven belül a férjem és én is kerek évfordulónkat ünnepeltük. Elárulom, nem ugyanazt a kereket. Tettük ezt nagy baráti társaságban, ahol mindkettőnk ajándéka utazási kupont rejtett. Hosszas tanakodás után úti célul a baráti Nagy-Britanniát választottuk.

Mehettünk volna kettesben is, de tanító szándékkal – miszerint angolul tudni kell – úgy terveztük, hogy a két nagy gyermekünket is magunkkal visszük. Vittük volna. Vittük volna, ha a családfő nem szab olyan feltételt nagyobbik fiunknak, amit ő nem tud teljesíteni. Az volt a kitétel, hogyha a naponta értékelt magatartása ismét csak a kettes szintet éri el, akkor bizony ő itthon marad. Nem jöhet velünk sehova. Fiam tudná csak megmondani, milyen könnyű az ötösről – csupán három nem éppen az óra anyagához szervesen kapcsolódó beszólásnak köszönhetően – visszacsúszni a kettesre. Játszi könnyedséggel el lehet ezt érni. Mindezt egy nappal ama bizonyos indulás előtt.

Összeült a családi kupaktanács. Apa nem enged, mert nem akarja tekintélyét veszteni. Amit megmondott azt megmondta. Tudniillik nem cselekedhet az adott szava ellenére. Hogy lesz ő ezen túl szavahihető? Dilemma. Gondolkodás. Bőgés a sarokban. Megbánás. Tétova mozdulatok. Bocsánatkérés. Hogy oldható fel a helyzet? Ki oldozzon fel kit? Részben egyetértve, részben kiborulva, részben megértésért könyörögve végül imáink meghallgattattak. Újabb egyezségek köttettek jó szándékkal szegélyezve, ígéretekkel pecsételve. Végül utolsó pillanatban engedélyt kapunk teljes létszámmal utazni az ismeretlen meghódítására.

Fantasztikus néhány napot töltöttünk együtt, ahol a hangsúly az „együtt”-ön volt. Büszkén mutogattuk a gyerekeknek a város nevezetes épületeit, rácsodálkozva, hogy megfér az új a régi mellett. Felültünk a csodálatos kilátást nyújtó égi-kerékre, de sétálgattunk a virágait bontó zöldellő parkokban is, belélegezve a tavasz illatát. A hírességek vörös szőnyegén vadul csattogtattuk a fényképezőgépet, a viaszosan fénylő arcok egy nem valódi világot tártak fel előttünk. Felüdülésképp pedig szuperhősök szórakoztattak minket más dimenziókba repítve. Lenyűgözött minket a technika és a profi megoldások, amikkel lépten-nyomon találkoztunk utunk során. A tájékozódás buktatói, az utcai segítségkérés igazi kis kincskereső csapattá kovácsolt minket.

Elfáradtunk, éhesek voltunk és fáztunk. De együtt voltunk. A kincs pedig ott hevert előttünk.

Ott tartózkodásunk alatt a napfogyatkozás jelenségét sajnos a felhők rabságából nem volt szerencsénk megcsodálni. De egyáltalán nem bántam. Arra gondoltam, hogy a napkorong egésze a teljességet jelenti. Az én olvasatomban a család egészét, az összetartozást. Minden családtagnak van egy része belőle, egy cikke. A nap pedig csak akkor ragyog, ha mindenki belerakja a saját részét, saját cikkét. Nekünk aznap ragyogott a nap. A felhők mögül is. Boldog voltam, hogy végül mindannyian ott voltunk és együtt éltük át a fáradtságot és egyéb megpróbáltatásokat.

Nálunk is megtörtént a csoda, no, nem a napfogyatkozás, hanem mondjuk úgy „naptölte”. Feltöltekeztünk egy eddig ismeretlen erejű energiával, hogy el ne vérezzünk a rohanó hétköznapokban vívott harcok csatamezején.

Mégis csak így kerek a világ. Kerek, mint a nap.

Utószó:
Milyen érdekes. A folyton fecsegő fiunk felfedezésünk folyományaként fergeteges formájú fejest, akarom mondani jelest, hoz magatartás gyanánt immár negyedik napja. Amikor kérdezem, hogy bírja ezt, egyáltalán lehetséges-e ez? Azt válaszolja, hogy meg akarja mutatni Apának, hogy tud rendesen is viselkedni. Meg hogy köszöni. Elárulja nekem, hogy csak át kellett kapcsolnia az agyát. Mondom, hogy csoda történt. Nemcsak holdtöltekor történnek érdekes dolgok, hanem naptöltekor is.

***

Mi az a Minerva Capitoliuma? A gondolkodó nők magazinja – A HozzáD adott érték

Teréz Anyu pályázat – A leltár szerint semmi nem hiányzik

Gyors leltárat készítek. Három gyerek, egy szerető férj, egy jól fizető állás, egy megértő főnök, elismerések. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor miért is vagyok ELÉGEDETLEN? Sokan nem értik, hiszen ki ne tenné össze a kezét a mai gazdasági helyzetben egy olyan állásért, ami 10 percre van a lakásától, amit az átlag feletti fizetés, egyéb béren kívüli juttatások, tizenharmadik havi bér és átlag feletti teljesítmény esetén jól megérdemelt jutalom jellemez?

 Ekkor megszólal bennem a lelkiismeretem:

– Szégyelld magad. Más minimálbérből tengődik, vagy éppen elkeseredve fordul ki egy állásinterjúról, mert megint közölték, hogy nem ő a nyerő. Mást nem engednek el, ha beteg a gyereke! Sőt az otthoni munkavégzést sem díjazzák sokan. Te vagy felháborodva? Te vagy elégedetlen? – kérdezi tőlem magából kikelve.

– Szégyellem magam, de tudod úgy érzem, hogy nem vagyok boldog itt – mondom én is.

– Minden helyzetben lehetsz boldog. A boldogságot ne másoktól várd, mindenben meg lehet találni a szépséget – próbált megnyugtatni.

 Sokat töprengtem. Beláttam, hogy hálátlan vagyok a sorshoz. Ő felkínálja a lehetőséget, méghozzá tálcán, én meg nem élek vele. Sőt visszaélek. Na, ez nem mehet így tovább. Megváltozom. Meg kell változnom. Meg kell változtatnom a hozzáállásomat. Milyen szép a magyar nyelv, állás és hozzáállás. Felveszem a pozitívan látó szemüvegemet, elmorzsolok pár mantrát, hogy olyan munkát végzek, ami a végzettségemnek és képességemnek megfelelő, stb. Erre kisvártatva mi történik? Elkezdenek megtalálni olyan feladatok, amiket sokkal szívesebben csinálok! A kreatív, az írós, a szervezős. Eltelik egy kis idő. Úgy érzem, minden rendben van. Egyenesbe jöttem. Tényleg csak viszonyulás kérdése az egész. Aztán eltelik valamivel több idő. Az elégedetlenség csak nem bír magával. Nem lett az olyan mélyen elásva, elnyomva. Talált magának utat, hogy megint felüsse a fejét!

 Újabb feladatok. Nem a szám ízének valók. Határidők. Egyre több idiótaság, értelmetlen időpocsékolás, igazságtalanság, aránytalanság. Úrrá lesz rajtam a félelem. Ezeket nem tudom befejezni időre. Lehetetlenség. Újabb teljesítménykényszer. Nyomást érzek belülről. Valami ki akar jönni, robbanni akar. Valahogy ki kell egyenlítődnie. Észre sem veszem és már jóval a megengedett sebességhatár fölött járok. Lábam szinte nem tudom felemelni a gázpedálról. Ebből egyszer baj lesz. A levegő megtelik vészjósló félelem-molekulákkal. Keveset szívok belőle, hazaérek. Otthon a gyerekek elém szaladnak, boldogan várják hazaérkezésemet. De én mit csinálok? Nem örülök. Elkezdek kiabálni, hogy mi ez a rendetlenség, miért nincs kész a házi, miért üvölt a tévé. Észre sem veszem és én is üvöltök. Elszégyellem magam. Ismét. Normális vagyok? A munkahelyi feszültség, a stressz miatt a saját gyerekeimmel kiabálok vállalhatatlan módon? Nem. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Ez már túlmegy minden határom. Azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek? Ez nem mehet így tovább. Vívódom.

 Próbálom elnyomni magamban azt az érzést, hogy váltani kell. Olyat csinálni amit valóban szeretek, de a KÉNYELEM eddig mindig győzött a KISZÁMÍTHATATLAN felett.

 – Gyáva vagy! – szólalt meg ismét jól ismerő barátom. – Nem mersz lépni. Kilépni a megszokottból, a biztosból. Örök vesztes vagy.

 Nem is említettem, egy nagyvállalat „szennyesét” számolgatom. Leltárt készítek a veszteségekből. Csak épp a saját veszteségemet nem tudom felmérni, ami akkor ér, ha nem jól döntök, vagy nem lépek meg valamit, amit pedig meg kellene lépnem. Nem kicsi a tét, épp az életem. Érdekel a kreativitás minden formája, a plakáttervezéstől az írásig, a filmkészítéstől a kézművességig minden. Mégsem lépek. Segítség! Hogyan kell lépni?

 – Mitől félsz? A sikertől? – kérdezi.

 Lehet. Ha minden így marad, halálom óráján az életemmel való elszámolás pillanatában, nagyon rosszul fogom érezni magam. A teremtő végigpörgeti a saját filmemet, és megmutatja azt a pillanatot, amikor még dönthettem volna.

 – De hát a saját filmedben Te voltál a rendező! Sőt a forgatókönyvíró is! Miért nem írtad át a történetet! Hiszen szeretsz és tudsz is írni. Mellékszerepet osztottál magadnak! Szereted te magad egyáltalán?

– Nem akarok mellékszereplő lenni és egész életemben bánni a pillanatot, sajnálni a nem meghozott döntéseket – villan át agyamon.

 Menni vagy maradni? Maradni vagy menni?

 A kollégáim marasztalóan kedvesek, az ismeretlen csábítóan kihívó!

 Az eredeti szakmámnál maradva az előbb leírt jelenség lehet a kémiában az aktiválási energia. Az az energiamennyiség, ami ahhoz kell, hogy egy reakció végbemenjen. Ha kisebb a közölt energia, semmi nem ösztönzi a résztvevőket arra, hogy bármiféle érdeklődést kiváltsanak egymás iránt. Rájöttem. Ez lehet a baj nálam is. Kicsi az aktiválási energiám. Valaminek történnie kell, hogy kilépjek a komfort zónámból.

 Mindig is felnéztem azokra, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy hátat fordítsanak előző életüknek és valami teljesen másba, újba kezdjenek. Ők az igazi hétköznapi hősök. Akik saját magukat győzik le.

 Én is HŐS akarok lenni. Névtelen hős.

***

Ha végül el akarod olvasni a győztes pályázatokat is, itt megteheted:

http://www.terezanyu.hu/category/projektek/terezanyu-palyazat/terezanyu_palyazat_2015/

Író születik 1. – Első próbálkozások…

Ez a mai reggel is nehezen indult. Fáj a fejem, biztos front van. A gyerekek nem akartak öltözködni, mindenki a másikat hibáztatta, egyszóval viharosan kezdtünk bele a mai napba. De most már minden rendben van, a gyerekek óvodában/iskolában vannak én meg indulok munkába. Lassan elfelejtem, hogy megint nem úgy sikerült a nap, ahogy azt elterveztem. Pulzusom visszaállt a normális menetrendre, gondolataim már a mai határidős feladataimon járnak. Mit nem tudok ma befejezni, hova nem akarok elmenni és kivel nem akarok találkozni.

Negatív érzéseimből a metró csengetése zökkent ki, egymást lökdösve az utolsó pillanatban beugrom a záródó ajtók előtt. Lehuppanok az utolsó szabad helyre, amit sikerült megcsípnem. Na végre, ma már „sikerült” valami. Lefelé nézek, észreveszem a cipőmet milyen kopott. Kellene már egy újat venni, de mikor jutok el vásárolni? Nem is emlékszem mikor voltam úgy valahol, ahova tényleg ÉN akartam menni.

Merengve az elkövetkezendő lehetőségeken hirtelen felpillantottam. Mintha egy erő oda vonzotta volna a tekintetemet arra a pontra és nem szabadítana, gúzsba kötne. Szemben velem egy kislány ül a székbe süppedve és arcán folynak könnyei. Szép arca van, olyan tündéri tekintete van, mintha az én kislányom lenne. Annyi idős forma, akár lehetne is az enyém.

Vajon mi történt? Miért sír? Gondolkodom. Egy rossz érzés kezd motoszkálni bennem. Csak nem az anyukája bántotta? Csak nem olyat mondott neki, amivel megbántotta? Csak nem szidta le, mert nem készül el időben és el fog késni a suliból? Csak nem tett megjegyzést a ruhájára, hogy egyáltalán nem illik össze, amit felvett? Csaknem tiltotta el a hétvégi lovaglástól? Sokszor kegyetlenek a felnőttek, nem is tudják , hogy egy szó, egy mondat hogy tud fájni a másiknak. Biztos az ő szülei is épp így nevelték, és esett bele ő is ugyanabba a hibába.

Sokan vagyunk a metrón, de olyan mintha csak ő meg én léteznénk. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megtudjam mi a baj. Összeszedem a bátorságom és megszólítom.

  • Szia! Mi a baj? Tudok segíteni?

A kislány szipogva készülődik válaszra. De a választ már nem hallom, mert a metró csilingelése kizökkent, le kell szállnom. megérkeztem.

Egész nap bágyadt vagyok, nem tudom kiverni a fejemből a kislányt. Alig várom, hogy hazaérjek, és megölelgessem a saját kislányomat, hogy ő soha… sehol… énmiattam…

Író születik 3. – Nem túlzok

A kislány az asztalnál ült, meredten bámulta a feladatot. Zsigereiben érezte, hogy lehetetlen, hogy ezt megcsinálja. Képtelen rá. Fáradt. Egész nap figyelt a suliban, fegyelmezetten hajtotta végre a tanár parancsait. Mint egy gép. Megcsinálta a házit, aztán elment kézilabdázni is. Sajgott minden porcikája, és most itt ül, szeme sarkából apját figyelte. Látta rajta az elégedettséget, hogy kész lesz hamarosan a feladat.

Pedig nem. Lázadása jeléül virágokat rajzolt a papírlapra. Ezt szerette. Rajzolni. A virágok után jöttek a pacik, gondolatban már ott volt a hétvégi lovagláson. Ezt akarta csinálni egész életében. Nem érdekelte a matek. Utálta. Legszívesebben elszaladt volna, messze. De nem mert. Félt apja haragjától. Gyűlölte őt. Félt tőle és gyűlölte. Nem akart ehhez a családhoz tartozni. Fel akart nőni. Gyorsan. Saját életet akart, parancs nélkül, matek nélkül, végrehajtandó feladatok nélkül.

Ahogy telt az idő, hátában apja kérdő/kíváncsi tekintetével úrrá lett rajta a félelem. Mit fog szólni, ha meglátja, hogy egy betűt, számot sem írt még le, nemhogy a megoldási eljutott volna. A félelem belehasított egész testébe. remegni kezdett, megfájdult a feje. Izzadságcseppek jelentek meg homlokán, úgy érezte menten elájul. Ekkor apja felkelt hintaszékéből, komótosan odasétált az asztalhoz és rápillantott az üres papírra.

A kislány lesütötte a szemét és felkészült a legrosszabbra, ami történhetett. Ekkor apja így szólt:

  • Ha fáradt vagy tőlem holnap is befejezheted…

Író születik 4. – Most – később vagy soha?

Kristóf a szobájában játszott. Piros kis autóját próbálgatta beilleszteni a garázsba, amit tavaly karácsonykor kapott nagypapájától. Nem sikerült, hiába próbálgatta ügyesen kis ujjacskájával a helyére rakni. Segítségért kiáltott:

  • Apa, gyere velem játszani! Nem tudom egyedül megcsinálni!

Nem érkezett válasz. A kisfiú tovább játszott, megpróbálta a kék autóval is az előbb említett műveletet. A kék autó is hasonlóan engedetlen volt, mint a piros. Újabb kérés hagyta el a kisfiú száját.

  • Apa, hol vagy már?
  • Most nem érek rá, dolgom van! – hallatszott a tompa válasz a nappali rejtekéből.

Kristóf elővette kedvenc sárga autóját, amiről úgy gondolta, hogy méretét tekintve éppen megfelelő lesz számára. Igen ám, de a helyrerakó művelet során a jármű éppen beszorult a garázsajtó bejáratánál.

  • Apa! – kiabált most már dühösen a kisfiú.

Felugrott és felvéve a megengedhető legnagyobb sebességet, kiviharzott a játékszobából. Kipirosodott arccal állt édesapja elé és vonta kérdőre.

  • Miért nem segítesz nekem?
  • Kicsim tudod, hogy dolgoznom kell. Ezt még be kell fejeznem. Holnap nagyon fontos tárgyalásra készülök, ha nem csinálom meg elveszíthetem az állásom!
  • Apa, mennyit keresel egy óra alatt?

A férfi értetlenül állt a kérdés előtt, de mégis gyorsan válaszolt:

  • Tízezret!

A kisfiú kisvártatva visszatért szobájából kezében a tavaly húsvétkor kapott perselyével, amiből kis kotorászás után kivett egy bankót. Odanyújtotta apjának.

  • Tessék! Akkor most gyere velem kiszabadítani az elakadt autóm.

Író születik 5. – No Para…

Gertrúd nem tartozott soha a bátor emberek közé. Őt nem láthattad ejtőernyős ugrásra készülni és a Mount Everesten sem futhattál össze vele soha. Neeem. Ő ennél sokkal kiszámíthatóbb volt. Gyermekeivel is csak a játszótérig jutott el. Nyaralások alkalmával sem őt láttad a „kamikáze” vagy „anaconda” csúszda tetején.

A gyerekek hiába kérlelték, nyúzták, hogy csak egyszer, csak most. Ő hajthatatlan maradt. Csak nézte őket, szíve összeszorult, hogy nem lehet ott velük, de hát nem lehet. Nem lehet, hogy ő ott fenn magasan,… ,aztán visítva le…? Kérjenek bármit csak ezt ne. Ha csak rágondolt összeszorult a gyomra, hevesebb lett a pulzusa és olyan nyugtalanná vált, mint bármikor, ha ki kellett állni szerepelni a nagyközönség elé.

Egy nap – nem tudni milyen „véletlen” közjáték eredményeképp – , rávette magát, hogy megmutatja, ő is meg tudja csinálni. Kisfia kézen fogta, felkísérte a hatalmas magasságokba meredő, árnyékként rátornyosuló csúszda tetejére. Menetközben megfordult a fejében, hogy visszafordul, de kisfia szorítása nem engedte. Nem fordulhatok vissza. Nem lehetek áruló. Most már nem. Szíve már a torkában dobogott, hevesen zihált, úgy érezte egy pillanat és véget ér az élete.

Felállt a csúszda tetejére és rápillantott fiára, szemében a biztatás tündöklött, míg az övében az aggodalom és könyörgés. Egy pillanat választotta el attól, hogy gyermeke büszkén nézzen rá, bármi ára is van. Minden erejét összeszedte vagy éppen lemondott mindenről, egyet tudott. A fiáért teszi meg, nem magáért. Elrugaszkodott. Az idő megszűnt. Nem tudta megmondani mennyi is telhetett el. A vízcseppek nagy robajjal tolultak le az arcán, de ez már nem a medence cseppjei voltak. A boldogságé, ahogy a fia szemébe nézett.