Apu, jól kibabráltál velünk, azt ugye tudod?

Apu, jól kibabráltál velünk, azt ugye tudod? 29 éve, amikor elköltöztél odaát?

Mennyi mindent kihagytál? Nem voltál ott, amikor elballagtam az általános iskolából és nem is segítettél dönteni, milyen középiskolát válasszak? Nem tanítottál meg, hogyan kell begyújtani, majdnem felégettem a házat. Szerelmi ügyekben sem adtál semmilyen tanácsot. Nem zavartad el az Anyu új pasiját és jól otthagytál minket a krumpli szedéssel. Nem gratuláltál, amikor kezemhez kaptam a diplomámat és nem nyugtattál meg, amikor az első előadásomat tartottam. Nem Te tanítottál meg vezetni, és nem vihettelek soha el egy körre.

Nem ismerted meg a barátaimat és nem Te kísértél az oltárhoz. Még csak be sem rúgtál egy jót a vejeddel. Nem voltál ott, amikor megszülettek az unokáid, pedig vannak fiúk is köztük, ahogy mindig is szeretted volna. Nem birkóztál velük és nem adtad oda a nyerteseknek az Anyu „kiválódolgozó” jelvényeit sem. A foci is kimaradt Bencével és Benivel. Nem faragtál Pankának babaszobát és nem hagytad, hogy hízelegjen neked, hogy az ujja köré csavarjon. Nem segítettél egy bútor összeszerelésben sem, pedig ha valaki meg tudta volna csinálni, akkor az Te voltál. Soha nem vigyáztál az unokáidra, pedig sokszor szükségem lett volna rá. Az unokáid soha nem mondhatták, hogy nagypapa! Nem vigasztaltál meg, ha csalódott voltam, és nem dicsértél meg, ha valami tényleg szuper dolgot csináltam. Nem voltál büszke rám, amikor igazán az lehettél volna. Ott se voltál, amikor lefutottam a maratont. Nem láttad, hogy úszom az árral és azt sem, milyen szépen rajzolok.

És azt sem mondtad, hogy egy kis sajtot ennél…

Mindent elbaltáztál, látod? Ma nők napja van és fel sem köszöntöttél!

Tudod, már nem haragszom. Csak nagyon hiányzol!

Régen ez dupla ünnep volt emlékszel?

Boldog 69. szülinapot Apu! Igaz, utoljára a Te negyvenedikedet ünnepelhettük együtt! Éppen 29 éve…

MINERVA: Három kívánság

Három kívánság

Andi, a negyvenes éveinek végén járó, egyedülálló tanárnő. Sokat tapasztalt, az élet nagy dolgaiban jártas személyiség. Irodalom órán azt a házi feladatot adta negyedikes tanítványainak, hogy írjanak a vágyaikról, a céljaikról. Milyennek szeretnék látni magukat felnőttként? Ha lenne három kívánságuk, mi lenne az?

Andi korán ért haza, így az egész délutánt a dolgozat javítására szánta. Azt gondolta, hogy gyorsan végez vele, aztán még elmegy megvenni azt a csinos ruhát, amit a kedvenc butikjában már egy ideje kinézett magának.

Főzött egy teát és nekiállt az olvasásnak. Igazgatta szemüvegét, olvasott, bólogatott, csóválta a fejét és aláhúzta a hibákat. Már a felénél járt, amikor kissé megbánta, hogy pont ezt a feladatot adta. A gyerekek többsége csupa anyagias dolgot írt. Többségének már háza, kocsija, nyaralója és vitorlása is volt a Balatonnál, voltak már a tengerentúlon, de még senki nem írt olyat, hogy embereket gyógyít vagy feltalál valami hasznosat, netán gyerekeket okít, vagy bármit, ami kicsit is feldobta volna a délutánját, de legalábbis visszaadta volna a hitét az oktatásban.

Le is hangolódott kissé… Elővette kedvenc süteményét és folytatta feladatát.

Lassan a végére ért, jócskán el is fáradt, amikor Linda dolgozata akadt a kezébe. Nem volt túl hosszú és első ránézésre hemzsegett a helyesírási hibáktól. Rápillantott az órájára. Még épp odaér az üzletbe zárás előtt.

„Nekem csak egy vágyam van…” – kezdődött a dolgozat. A tanárnő kissé felhúzta a szemöldökét és érdeklődve tovább olvasott.

„Nem akarok egész életemben félni…” – fejeződött be a gondolat. Andi letette a kezéből a kekszet. Maga elé húzta a térdeit, a papírt közelebb tolta a szeméhez és mohón folytatta az olvasást. Közben szinte egészen megváltozott az arca. A ráncai mintha keményebbnek, mélyebbnek tűntek volna. Ábrázata elkomolyodott, olykor mintha hitetlenkedő pillantást vetett volna, majd a szomorúság borította be egyébként mindig kedves tekintetét.

„Nem akarok folyton félni – ismételte.

Nem akarok attól félni, hogy az iskolában nem értem, amit a tanárom mond.

Nem akarok attól félni, hogy lemaradok, és nem tudok jó jegyeket hozni.

Nem akarok attól félni, hogy a társaim kinevetnek, mert nem vagyok olyan jó, mint ők.

Nem akarok attól félni, hogy mindenki elégedetlen velem, mert semmit sem csinálok jól.

Nem akarok attól félni, hogy a szüleim már megint veszekednek.

Nem akarok attól félni, hogy nem lesznek barátaim.

Nem akarok attól félni, hogy senki sem fog szeretni.

Nem akarok attól félni, hogy csak azért csináljak valamit, hogy másoknak megfeleljek.

Nem akarok attól félni, hogy ez a hely nem is nekem való…”

Andi nagyot sóhajtott. Kezében megremegett a toll. Pályafutása során még ilyen dolgozattal nem találkozott. A helyesírási hibákat ki sem javította. Hányast adjon neki? – töprengett, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Eszébe jutott sok minden… Lindát visszahúzódó kislánynak ismerte. Nem volt kifejezetten szép sem csinos, nem teljesített túl jól, így minden adott volt ahhoz, hogy ne ő legyen a társaság középpontja. Kicsit emlékeztette egykori önmagára. Azokra az évekre, amikor senki sem hitt benne… Összerándult a gyomra, ahogy az emlékek feltolultak. Egyre feljebb, egyre közelebb. Nem volt felkészülve erre. Most nem. Nem gondolta volna, hogy a múltja ezen a tükrön keresztül néz vele szembe. El akarta felejteni ezt a részt, már azt hitte sikerült is neki… de akkor miért törölgeti mégis a szemét?

Elővett egy kis poharat és teletöltötte. Lábait felpolcolta a székre és hagyta, hogy a folyadék lassan szétáradjon a testében, elérjen minden távoli pontot. Nem emlékezett mennyi idő telt el így, a gondolatai cikáztak ide-oda. Nem hagyták szabadulni az emlékképek.

Hirtelen maga elé húzta a dolgozatot és ráírt egy csillagos ötöst. Alá még pirossal odabiggyesztette, hogy az „őszinteségedért”.

Andi későn ment aludni, egész éjjel Linda járt a fejében. Sokáig forgolódott, mire elnyomta az álom. Reggel csak egy erősebb sminkkel tudta eltüntetni a nem éppen pihentetőnek mondható éjszaka nyomait.

A második óra volt a magyar. Amikor a gyerekek előszedték a felszerelést és elcsendesedtek, a tanárnő belekezdett mondókájába.

– Kijavítottam a dolgozatokat. Kicsit csalódott vagyok. Mindannyian szinte valamilyen pénzhez köthető kívánsággal álltatok elő. Azonban volt egy dolgozat, amire csillagos ötöst adtam. Az a társatok írta, aki csak egyet kívánt, egy különlegeset. Tanulhatnátok tőle – fejezte be halkan a tanárnő.

Odasétált Linda mellé, bátorítólag rámosolygott és megkérdezte:

– Linda felolvasnád? – a többiek összenéztek. Bárkire gondoltak volna, aki csillagos ötöst kap, csak őrá nem.

Linda arca felragyogott. Ő még sohasem kapott ilyen jó jegyet. Hangosan, szépen tagolva, nyugodtan olvasta fel a dolgozatát. A tanárnőnek most nem kellett fegyelmeznie, az osztályban síri csend volt. Egy pisszenés, annyit sem lehetett hallani. A gyerekek arcán kiült a döbbenet. Láthatóan elgondolkoztak.

Attól a naptól megváltozott minden. A tanárnő szívén viselte Linda sorsát. Tanulóidőben és azon kívül is segített a kislánynak a tanulásban. Elmagyarázta, amit a lány nem tudott és így Linda szépen lassan utolérte a többieket. Az is kiderült, hogy a rajzban kifejezetten tehetséges.

Lassanként az osztálytársai is máshogy néztek rá. Befogadták és már voltak barátai is. Minden jóra fordult, mint a tündérmesékben.

Történt mindez, csak mert nem félt leírni a félelmeit.

MINERVA – Nincs rossz döntés, csak hosszabb út…

A parti nem sokkal este hét után kezdődött. Csupa előkelőség, drága holmik, pezsgő és homár. Amy késve érkezett, mert a fotózás kicsit tovább tartott, mint tervezte. Profi modellként rengeteg munkája volt. Egy-egy megbízással többet keresett, mint egykor, amikor még tanárként tengette nem túl izgalmas életét.

De egy ideje megváltozott minden. Jonasba véletlenül botlott bele. Egy összejövetelen találkoztak, ahol Amy hostessként szolgálta fel az italokat. Jonas azonnal belebolondult, ahogy meglátta. Egész este nem tágított mellőle. Hazakísérte, és azóta is vele van. Amynek tetszett a rangot villantó autó, a drága ajándékok, a híres emberekkel telt partik. Az ő közbenjárásával kapott munkát Amy egy Jonas-közeli modellügynökségtől is. Amy szerencsés volt. Arca sugárzóan gyönyörű volt, teste szintén címlapra kívánkozott. Amynek tetszett ez a világ. Magával ragadta, szinte elvarázsolta őt a hírnév és a csillogás. Sok ember vette körül, barátai körülrajongták, ám ezek többnyire felszínes kapcsolatok voltak.

Amy mindent megszerzett, amire szüksége volt. Így vagy úgy, de mindig tudta, hogy kit kell keressen, kitől milyen szívességet kérjen. Mindig megragadta a lehetőségeket. Ha nyílt egy ajtó, ő azonnal belépett. Soha nem nézett vissza, nem látta a maga mögött záródóakat. Csak azokba a kapcsolatokba áldozott energiát, ahonnan valami előnyt remélt. Jonas mellett is csak szövevényes üzleti ügyei miatt tartott ki.

Látszólag boldogan élt gyönyörű házában Los Angeles legelőkelőbb városnegyedében. Mindene megvolt, amiről milliók csak álmodnak, vagy álmodni se mernek.

Amy fáradt volt, így nem várta meg a parti végét, hanem hazaindult. Egy vodka narancsot ivott mindössze, azt is már jó néhány órája. Hajnal egy óra volt. Elindult a kocsija felé. A tűzpiros porsche színe remekül passzolt hófehér estélyi ruhájához. Hosszú vörös haját kiengedve viselte, így jobban érvényesült annak eredetin észbontó színe. Táskáját az ülésre dobta, majd behuppant a vezető oldalra. Kellemes nyáreste volt. Enyhe szellő simította végig az arcát. Amy imádott éjszaka vezetni. Szerette a sebességet, de biztonságosan vezetett. Ezt még édesapjától tanulta.

A tengerpart mellett vezetett az út. Enyhe kanyarok szabdalták az egyhangú egyeneseket. Amy szerette hallgatni a tenger morajlását. A sós illat pedig gyerekkori emlékeket idézett fel benne. Most is egy ilyen régi kép jelent meg előtte. Elmosolyodott. Ám a következő pillanatban kicsit jobban eltekerte a kormányt a kanyarnál és felugratott az útpadkára. A kerék nagyot ugrott, amitől Amy idegesen visszarántotta a kormányt. Az autó, fékezés nélkül rohant bele az útszéli koros fába. Amy a kormányra borulva feküdt. Fején csúnya seb éktelenkedett, amiből lassan szivárgott a vér.

Amynek nem voltak fájdalmai. Látta magát mozdulatlanul a ronccsá tört autójában. Mintha külső szemlélő lenne, mintha csak ő lett volna az első odaérkező bámészkodó.

– Mi történt velem? – futott át az agyán. Jajj ne, csak nem az a rész kezdődik, hogy fény az alagút végén?

De mielőtt bármit is felfogott volna, egy hang kezdett beszélni hozzá.

– Ne ijedj meg Amy – szólalt meg egy rekedtes hang.

– Meghaltam? – kérdezett vissza Amy elcsukló hangon.

– Nem. Ennyire nem egyszerű a helyzet.

– Akkor mi történik most velem?

– Beszélgetünk. Tudod, nem jó irányba mennek a dolgok.

– És ezt most tényleg itt, és így kell megbeszélnünk?

– Másképp nem vettél volna komolyan…

– Ezt nem hiszem el. Fáradt vagyok. Haza akarok menni.

– Még mindig nem érted. Letértél az utadról.

– Tudom, egy kicsit jobban ráhúztam a kormányt.

– Ejj, nem arról az útról. Nem azt csinálod, ami az életfeladatod lenne!

– Hát már itt is megszabják, hogy mit tegyek? – zsörtölődött Amy.

– Te döntesz. Választhatsz bárhogy. Én csak azért vagyok itt, hogy segítsek a számodra legjobb döntést meghozni.

– Jó. Mondd meg mi a baj? – kérdezte Amy elgyötörten.

– Vedd észre! Egy álomvilágban élsz. Körbevetted magad hamis barátokkal. Szerepet játszol. A játék jól megy, csak nem ez a te szereped!

– Ha most a rendezős dumával jössz, komolyan itt hagylak! – mordult fel a lány.

– Nézz bele a tükörbe! Figyeld meg magad. A kapcsolataidat. Látsz igazi érzelmeket? Igazi szerelmet? Önzetlen barátokat? Könnycseppet? Meghitt pillanatokat? Volt valaha is érzelem, amit nem pénzért kaptál meg?

Amy csendbe maradt. Már nem akart visszavágni. Nézte a tükörbe magát, eddigi életét. Mikor is volt utoljára igazán boldog? Rájött, hogy Mindent Megmondónak igaza van. Ez az egész egy illúzió. Felépített valamit, amiről azt hitte az, amire vágyik. De az élete valójában egy tökéletlen forgatókönyv másodosztályú színészekkel. Mindene megvolt, de valahogy mégis semmije.

Mindent Megmondó hagyta kicsit Amyt a gondolataiba merülni, majd megszólalt:

– Ha nem vagy elégedett a képpel, amit látsz, van egy jó hírem. Tudsz rajta változtatni.

Fülsiketítő vijjogással megérkezett a mentő. Amyt kiszabadították a felismerhetetlenségig összetört autójából, bekötöttek neki egy infúziót és már robogtak is vele a kórház felé.

– Változtatni – ismételte Amy. – Azt hiszed, hogy az olyan könnyű? Egyszer próbáltam, de rájöttem, hogy az sokkal fájdalmasabb. Feladni mindent a bizonytalanért…

Ekkor Mindent Megmondó felírta a tükörre, azt a szót, hogy ILLUSION. Majd megkeverte a betűket, hogy valami más, valami új nyerjen értelmet. Amy kezdte olvasni.

– I ILL. ONUS! Beteg vagyok, valami rosszul megy. Felelősség! – rajzolódott ki előtte. Kérdőn húzta fel a szemöldökét.

– Te vagy a felelős minden cselekedetedért! Te döntöd el, hogy tovább játszod-e a szerepet, ami bukásra van ítélve? Vagy döntesz és változtatsz. Átírod a forgatókönyvet és életed legjobb alakítását nyújtod.

– Átírom – ismételte Amy. Ez tetszett neki. De nem tudta lesz-e elég ereje hozzá.

– Amint meghozod a döntést, én ott leszek melletted és segítek.

A mentő megérkezett a kórházba. Amyt azonnal a műtőbe tolták. Az orvosok és asszisztensek több órán át küzdöttek az életéért.

Mindent Megmondó leroskadt a székére. Nehéz napja volt. Nem könnyű feladat az övé sem. Odagurult számítógépe elé és megnyitotta az „amystewart.dat”fájlt.

Mit szeretnél kedves olvasó? Milyen befejezést? Te is dönthetsz! Ha azt szeretnéd, hogy jó vége legyen a történetnek egyszerűen olvass tovább, de ha az ellenkezőjét, akkor ugorj az „END” bekezdéshez.

Amy gyorsan felépült. Az orvosok alig akarták elhinni, hogy életben marad, nemhogy ilyen ütemben gyógyul. Amy néhány hónap múlva eladta luxusvilláját és szakított Jonassal. Vagyonából alapított egy magániskolát, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket segített. Ismertsége révén jótékonysági rendezvényekkel tudta az alapítványt fenntartani. Újra tanított. Amy boldog volt. Ennyi szeretetet még soha nem kapott, mint ezektől a gyerekektől. Biztosan tudta, hogy jól döntött.

END

Egy igen szövevényes könyvtár szerkezetben vannak tárolva az adatok. Mindent Megmondó utálta ezt a részt. Kijelölte a fájlt és áthúzta a „MISSION UNCOMPLETED” mappába. Kitöltötte a jelentést is mellé, amit ilyenkor mindig csatolni kell. Ebben a hónapban ez már a negyedik…

***

Megjelent a MINERVA Capitóliuma kiadványban.

Mi az a Minerva Capitoliuma? A gondolkodó nők magazinja – A HozzáD adott érték

MINERVA – Juli

Juli boldog volt. Eleinte… Elfogadta, amit a sorstól kapott. Sokat dolgozott, de megérte. Közben sorra születtek a gyerekek. Egyik a másik után. Fel sem merült kérdésként, hogy mikor jön a következő. Ebben a családban a sors rajzolta az életfát és színezte a leveleket.

Volt egy időszak, amikor rosszabbul mentek a dolgok, de Juli mindig a kezében tartotta a gyeplőt. Mindig tudta mikor húzza és mennyit engedhet ki. Soha nem pazarolt. Juli előrelátó volt és takarékos. Kenyeret dagasztott. Annyit sütött, hogy egy hétig friss maradt és elég volt az egész családnak. A kamrában mindig volt füstölt hús, kolbász, sonka, a csirkék az udvaron sorszámot húztak ki lesz a következő, közben tojásaikkal adóztak a feljebbvalóiknak.

Juli mindig tudta mit kell tennie. Ha arra volt szükség, bebiciklizett a városba a hiányzó elemózsiáért. Juli erős volt. Főzött, takarított, dolgozott a kertben és nevelte a porontyokat. Ahogy nőttek a gyerekek, a nagyobbak besegítettek a házimunkába ill. foglalkoztak a kicsikkel, amíg Juli valami hasznosat csinált.

Juli a családjáért élt. Mindent megtett, hogy nekik jó legyen. Sokszor erején felül.

Juli erősnek látszott. De nem volt az… A jobb körülmények előteremtésében folytatott harcban végül alul maradt. Ráment az egészsége. 53 évesen halt meg, tizenhárom gyermeket hagyva maga után.

Juli még ma is élhetne… Most lenne 95 éves. Élhetne még, ha egész életében nem azon aggódott volna, hogyan tartja el a gyermekeit. Élhetne még… boldogan…

Juli a nagymamám volt, és ezt a történetet az édesanyám mesélte el nekem – a hetedik -, amit én lejegyzek a gyermekeim és unokáim okulására.

Felmerül bennem a kérdés, a mai lányok, asszonyok bírnának-e annyit, mint Juli?

Lennél Juli?

Nem azt szeretném, ha mindent átélnének, amit Juli, de azért egy kicsit talán mégis. Csak annyira, hogy megtanulják értékelni azt, ami van. Azt az utat, amit meg kell tenni ahhoz, hogy egyáltalán legyen. Hogy ne várják el, hogy minden alájuk, ill. eléjük kerül… Ami ma természetesnek tűnik, az nem volt mindig az.

Vajon segített volna nagyszüleinken a robotgép, az autó, a bébiszitter, a telefon, az internet vagy a facebook? Szinte látom Julit, ahogy több ezres követő tábort gyűjt a facebookon kedvenc receptjeivel… majd dob két kommentet a szomszédasszony posztjára.

Vajon a mi gyerekeink mit nem fognak tudni elképzelni rólunk?

 

MINERVA – Hova születni tudni kell…

Sharon és Jack sokat ugratták egymást. Sok mindenben különböztek, mégis tökéletes párt alkottak. Jól kiegészítették egymást. Sharon színházba szeretett járni, Jack a jazzre szavazott. Sharon a régiségeket kedvelte, míg Jack a modernt. Akármi is történt, az élet nehéz pillanataiban mindig ott voltak egymásnak, és csak ez számított. Jack mindig azt emlegette, hogy következő életében is a nő mellett fog lenni. Sharon mindig kinevette, nem hitt az e fajta dolgokban.

Az utóbbi időben azonban valami megváltozott. Jack egyik napról a másikra elvesztette állását, míg Sharont előléptették, így sokkal többet dolgozott, mint annak előtte. Nem jutott idő egymásra, elmaradtak a romantikus vacsorák és a meghitt beszélgetések.

Sharon korán kelt. Időben be kellett érnie a munkahelyére, mert fontos szerződést írnak alá egy fontos céggel. Elő kell rá készülnie. Sokkal körültekintőbbnek kell lennie, mint máskor. Nem hibázhat. Most nem.

Lefőzte sebtében a kávéját, gyorsan bekanalazta müzlijét, majd belebújt kedvenc zöld ruhájába. Egy szolid sminket és a ruhájához illő ékszert választott. Csinos volt. Elégedett volt a látvánnyal. Egyáltalán nem látszottak rajta az évek. Jó néhányat letagadhatott volna belőle. Haja már kezdett őszülni, de hajfestéke ezt jól leplezte. Arcát halványan barázdált ráncai keretezték. Nem túl feltűnően, de jelezték az idő múlását. Ezt az utóbbi öt évben szerezte. Amióta Jack elment.

Sharon keményen dolgozott, hiába nem tartozott már a fiatalok közé, nagyon megbízható volt. Szívesen segített kollégáinak, akik szerették és elismerték. Remek kondíciónak örvendett, nem hiába járt jógázni barátnőivel.

Idősebb lánya Suzan, messze élt tőle férjével és az iker fiúkkal. Ritkán látta őket, így nagyon segíteni sem tudott nekik. Kisebbik lánya Betsy viszont itt él a városban, négy sarokra tőle. Sokat találkoznak, főleg mióta kiderült, hogy a lány babát vár. Betsy férje elfoglalt üzletember. A születés várható időpontjában éppen üzleti úton lesz, így Betsy Sharont kérte meg, hogy legyen ott vele a számára olyan fontos pillanatban. Sharon boldogan vállalta a feladatot.

* * *

– Vissza kell mennem, kérlek!

– Nem lehet. Nincs még itt az idő.

– De nekem muszáj visszamennem.

– Nem segíthetek, értsd meg. Miért erőlteted ennyire?

– Nem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem…

* * *

Hajnal kettő óra. Betsy telefonja ébreszti Sharont. Itt az idő. Sharon gyorsan összekapja magát és már indul is a lányért. Szerencsére az utakon nincs nagy forgalom, így időben érnek a kórházba.Gyorsan történnek az események a következő órákban. Betsy ügyesen végrehajtja orvosa utasításait, míg Sharon támogatja mindenben a lányt. Letörli homlokáról az izzadságcseppeket és biztatja, hogy már nincs sok hátra. Sharon ott volt Charlie első lépéseinél, első szavainál s láthatta fejlődését. Ahogy először ivott pohárból, az első kis rajzait… Charlie egyre cseperedett… Már egész komoly dolgokról is lehetett vele beszélgetni. Ha Sharonnak gondja volt, vagy rossz kedve, Charlie azt azonnal megérezte.

Öt évvel később…

A kapocs közöttük még tovább erősödött. Sharon hálás volt a sorsnak, hogy közel engedte unokájához. Sharon egykorú barátnőire gondolt, akiknek mindez nem adatott meg.

Sharon sok időt töltött Charlieval. Mivel Betsy férje üzleti ügyben továbbra is sokat volt távol, Sharon minden szabadidejét az unokájával töltötte. Így legalább Betsynek is több ideje maradt magára. Hálás is volt ezért neki.

Egyszer csak megérkezik Charlie. Sharon látta meg először, ő vághatta el a köldökzsinórt. Leírhatatlan érzés járta át. Amikor a kezébe vette a kis törékeny apróságot, örömkönnyek tolultak a szemébe. Csodálatos érzés volt az unokáját a karjaiban tartani. Úgy érezte, mintha a lelke szárnyalna. Szerencsésnek érezte magát. Csak nézett a kis jövevény szemébe, s valami láthatatlan kötelék szövődött közöttük, valami leírhatatlan, kimondhatatlan. Örökre.

Sharon kissé ideges, de próbálja Betsyt nyugtatni. Már nem emlékezett mi történik ilyenkor pontosan. Emlékszik a fájdalomra, de nem tudja pontosan megfogalmazni azt. Nincs mihez hasonlítani, hiába kérdezgeti Betsy. Ezt már réges régen elfelejtette. Egyedül az öröm érzése maradt meg, milyen volt lányait a kezében tartani. Na ezt, nem lehet kitörölni az emlékezetéből.

– Mi a baj? – kérdezte egyszer.

– Honnan veszed, hogy valami baj van?

– Látom a szemeden. Szomorú vagy.

Igen…, van némi gondom az egyik új kollégámmal – kezdett bele Sharon a történetbe. Aznap délután Sharon születésnapi vacsorára várta családját. Suzan egyedül érkezett, Betsyt férje és Charlie kísérte el. Töltött csirkét sütött, ez volt évek óta az ilyenkor szokásos menü.Az este nagyon kellemesen telt, sokat emlegették a régmúlt időket, rég nem hallott történetek kerültek napvilágra, még abból az időből amikor Suzan és Betsy gyerekek voltak.Ránézett Charliera, majd könnyek között átölelte. Nem is értette, hogyan juthatott ez a fiatalember eszébe.

Elérkezett az este fénypontja. Utoljára Charlie adta át az ajándékát. Egy különleges ékszerdobozt tartott a kezében. Sharon izgatottan bontotta ki a csomagot. Csodálkozással vegyes elragadtatás ült ki az arcára. Egy gyönyörű ékköves gyűrű lapult a dobozka mélyén. Csodálatos volt. Mindig is vágyott egy ilyenre. Jacktől ezt kért az 50. születésnapjára, de már nem kaphatta meg.

Charlie már a húszas éveiben járt. Igazi fiatalemberré nőtte ki magát. Egy jó nevű ügyvédi irodában dolgozott.

10 évvel később…

Visszagondolva maga sem tudta, miért mesélte el ilyen részletesen a kisfiúnak. Sharon úgy érezte, Charlie sokkal idősebb a koránál. Mintha évezredek óta ismerné. Fiatal kora ellenére a kisfiú sokkal jobban megérti őt, mint a saját lányai.

– De hát miért kapom ezt tőled? – kérdezte Sharon meghatottan.

– Mert szeretlek! – hangzott a válasz. – Mindig is szerettelek. Eddig még nem volt alkalmam ezt így elmondani – folytatta Charlie.

– Egészen megrémítesz – felelte Sharon. – Mintha nem is te lennél. Olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, és… – de mielőtt folytathatta volna, Charlie közbevágott.

– Nagyon régóta ismerjük egymást… nem most találkoztunk először…

Sharon ajkára fagyott a szó. Szinte lebénult. Agyában fénysebességgel cikáztak a gondolatok, az emlékek… amik próbáltak egy hihető képpé összeállni. De hogy?… mi?…hogy ez a fiatalember…. talán mégis… nem, az nem lehet…. butaság.

Tudom, hogy nem hiszed el, és most össze vagy zavarodva – folytatta Charlie higgadtan. – Azért jöttem vissza, hogy ezt elmondhassam. Sharon halála után nem sokkal Charlie megnősült. Nem sokkal rá megszületett kislánya, Sarah…

Öt évvel később…

Sharon átölelte Charliet, majd heves zokogásban tört ki.

Egy felmondás anatómiája

Az alábbi írásom a munkahelyemet elhagyó napot követően jelent meg. Sokan magukra ismertek, de szerintem nem csak az én munkahelyemen, írhattam volna máshol is…

Nem úgy ébred fel az ember egyik napról a másikra, hogy fel akar mondani. Ehhez egy hosszú folyamat vezet el, aminek különböző stádiumai vannak.

  1. Amikor felvételt nyersz a vállalathoz, Te vagy a legboldogabb ember, szerencsésnek érzed magad, hálás vagy, hogy van munkahelyed.
  2. Kis idő elteltével a rózsaszín fátyol mögül felderengenek a falak, kiderül, hogy itt sem kolbászból van a kerítés.
  3. Észreveszed, hogy csak falak vannak, amik egyáltalán nem könnyítik meg a napi munkádat, sőt… Sokszor úgy érzed, hogy nem kapsz segítséget, mintha a bolygók retrográd mozgása akadályozná az együttműködést.
  4. Néhanapján kapsz egy kis elismerést, de az előremenetel lassabb, mint vártad vagy egyáltalán nem arányos a teljesítményeddel. Ha másokhoz hasonlítod magad, akkor pedig biztosan elkeseredsz.
  5. Időnként azon kapod magad, hogy már Te is kritizálod a vezetést, felemeled a hangod a távolból, és olykor egy-egy számodra éppen nem racionálisnak tűnő döntés hallatán – vérmérsékletedtől függően – szitkok is elhagyják ajkadat.
  6. Egyre gyakrabban vagy elégedetlen, de azért a helyzet még elviselhető.
  7. Reggelente felmerül, hogy már nem olyan lelkesedéssel jössz dolgozni, mint régen…
  8. Éjjelente nem alszol, csak forgolódsz az ágyban és a határidőre el nem készült feladatok megoldásán töprengsz.
  9. Az őrlődéstől esetleg már testi tüneteid is vannak.
  10. Megfogalmazódik benned, hogy tán nem jó helyen vagy, fel kellene mondani, és itt hagyni az egészet és megszabadulni a nyomasztó dolgoktól.
  11. Ezt már kimondod hangosan is a kollégák előtt.
  12. Meghátrálsz mert megijedsz, miután átgondolod hogyan tovább. Mérlegelsz, és arra jutsz, hogy ez butaság, hiszen van „biztos” állásod, hó elején pittyeg az sms, ha a gyerekek megbetegszenek azonnal mehetsz értük, jó fejek a munkatársaid, elviselhető ez – nyugtatod magad. Különben is, másnak még munkája sincs, sokan cserélnének veled, ó milyen szerencsés vagy!
  13. Egy idő után azonban rájössz, hogy csak áltatod magad, mert nem lesz itt jobb semmi, az akármilyen pozitív mérlegek és eredmények ellenére sem.
  14. A mérleg nyelve elmozdul, már nem elég a „biztonság”. Egyáltalán nem „biztos a biztonság”.
  15. Meghozod a végső és visszavonhatatlan egyáltalán nem könnyű döntésedet. Fel fogsz mondani. Amikor a döntésed megmásíthatatlan státuszra vált, mázsás kő esik le rólad, felszabadulsz. A szabadság érzése a csúcskoncentrációt is meghaladó mértékű endorfint szabadít fel. Hirtelen fehérnek látod a feketét és a felhőket mintha elfújná a szél.
  16. Kitöltesz egy utolsó STOP kártyát, vagyis bejelentést teszel szándékodról. Távozásod szerteágazó s valódi okait nem mondod el vezetőidnek, azt gondolod, hogy úgyis tudják.
  17. Titkon azt várod, hogy valaki azt mondja maradj, mert szükségünk van rád, hisz olyan jól végzed a munkád.
  18. Nem marasztalnak, olyannyira nem, hogy kiderül, a vezetőidnek fogalma nincs, miért állsz fel, a virágnyelvedet pedig egyáltalán nem értik, a döntésedért csak téged hibáztatnak.
  19. A hirtelen jött fene nagy szabadságérzést hamarosan felváltja az aggodalom, biztosan jól döntöttél? A kisördög nem hagy nyugodni. Nem veszítesz-e többet, mint amennyit nyersz? Egy pillanatra meginogsz.
  20. A fennmaradó idő „rutin” feladatai közepette megbizonyosodsz róla, hogy döntésedet megalapozottan hoztad meg, hisz itt csak egy törzsszám vagy semmi más. Senkit nem érdekel, hogy ki volt valójában „9328451”. Mit csinált, mit tett le az asztalra, alkotott-e maradandót, tudott-e együttdolgozni kollégáival, segítette-e önzetlenül mások munkáját, lojális volt-e munkaadójával és dolgozott-e éjjelente, hogy feljebbvalója ne kerüljön miatta nehéz helyzetbe? Nyilván ilyen adatbázis nincs, mert nincs is ilyenre szükség.
  21. Amellett, hogy menni akarsz, hiszen Te döntöttél a menés mellett, próbálod elengedni a szálakat, ami nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak, még akkor sem, ha a tüskék folyamatosan emlékeztetnek távozásod igazi okáról.
  22. Elkezdődik az elszámoltatás – ami igazán flottul megy -, az eszközöket gyorsabban kell visszaadnod, mint ahogy azokat megszerezted…
  23. Próbálod az itt töltött időd alatt téged ért kellemetlen dolgokat elfelejteni, javító intézkedéseket hozni…

Hogy mik voltak a gyökér okok, amik idáig vezettek?

Emberi okok biztosan. De nemcsak egy emberé. Soké. A dolgozón kívül mindazon – mások vezetésére felesküdött – embereké, akik egy szebb jövő ígéretét hirdető vízió homályos szemüvegén keresztül elhitték és elhitették, hogy nincs más út. Mindazoké, akik nem vállaltak fel egy rossz döntést. Nem mondták, hogy bocsánat tévedtünk, vegyünk mégis másik irányt…

Az a baj, hogy nem értjük egymást. Nem is érthetjük, hiszen onnan ahol állunk, egy-egy problémát más-más látószögből látunk, ami merőben más. Mi tudna ezen segíteni? Talán a kommunikáció. A jó kommunikáció. Ehhez a hírlevél és plakát kevés. Többet kellene beszélgetnünk, hogy közeledjenek az álláspontjaink. Ha nem is találkozunk, elég nehéz véleményt alkotni és cserélni. Köztudott, hogy írni pedig nem annyira szeretünk.

Ha a vezetők valóban leereszkednének a mi szintünkre, a mi látószögünkből vizsgálnák az eseményeket, akkor valóban megismerhetnék a problémáinkat. Van aki tesz rá kísérletet, de legtöbben nem. Ha beszélgetésre kerül is sor, a „valódi” problémák nem kerülnek elő. Az emberek nem merik, sőt egy idő után nem is akarják elmondani a véleményüket. Aki netán mégis megosztaná álláspontját az a továbbiakban nem sok jóra számíthat. A mai bizonytalanságban, amikor csak a változás állandó, a félelem nagyobb úr, mint az őszinteség. Hiába biztat mindenki a nyílt őszinte megnyilvánulásra, az emberek már nem hisznek a változásban, a számukra jó irányba történő elmozdulásban.

Azt mondják bátorság a felmondás és hogy felnéznek, mások irigyelnek. Szerintem nem bátorság, hanem lehetőség. Lehetőség becsukni egy ajtót, hogy kinyíljon egy másik. Lehetőség megtalálni saját utunkat. És én nem akarom elszalasztani ezt a – lehet, hogy utolsó – lehetőséget. Minden rosszban van valami jó – szokták mondani. Legvégül szeretném megköszönni mindazt a sok – számomra érthetetlen – döntést, feladatot, igazságtalanságot, inkorrektséget, ami történt. Ezek mind hozzásegítettek, hogy végre a saját utamat járjam és olyan dolgot csináljak, ahol a bennem rejlő képességeket maximálisan kamatoztathassam.

Az volt az álmom, hogy előrébb jussak a ranglistán, elismerjenek (akár anyagilag is) de ez nem sikerült. Ha valami sorozatosan nem sikerül az életünkben, az azt jelenti, hogy az nem a mi utunk, nem a saját utunkat járjuk. Nem arra kell továbbmenni, abba már nem érdemes több energiát fektetni.

Ez az én 11. életvédelmi szabályom

Kívánom mindenkinek, hogy találja meg a saját maga útját, ha pedig már megtalálta ne térjen le róla.

 UI: Lehet, hogy nem azt írtam le, ami pontosan a valóság (elnézést ha bárkit megbántottam), csak azt, amit én érzékeltem belőle.

 

Balesetek márpedig vannak…

Megtörtént esetet mesélek el. Már megint velem történt meg – na nem a reggeli esetre gondolok amikor azt hittem nincs itthon az autó és a boltba bringával szaladtam el reggeliért miközben kétszer toltam el a  bringámat az autó előtt és utána felhívtam a férjem hol az autó – nem, ez egy egészen másik történet…

Csütörtök lévén edzésnap, de mivel mindenki Zengó táborban volt, úgy gondoltam – hogy mégis mozogjak – elmegyek futni. Imádok futni, közben zenét hallgatok, gondolkodom, kikapcsolódom. Nem voltam túl jó formában, nem is ment úgy mint szokott. Már több mint felénél jártam, amikor éppen megelőztem egy napbarnított, narancssárga rövidnadrágban sétáló adoniszt. Igyekeznem kellett, mert akkorákat lépett, alig voltam gyorsabb nála. A strandhoz érve már csak 10 perc volt hátra hogy beforduljak a Hold utcába, a finisbe, a hazavezető egyenesbe. Amikor egy pillanatban kibicsaklott a bokám – az egyenes betonon – és éreztem hogy márpedig el fogok esni. Feltartóztathatatlanul. Mintha megállt volna egy pillanatra az idő, mert egy csomó minden átfutott az agyamon – ahhoz pedig idő kell – láttam magam előtt mint a lassított felvételeken ahogy kinyúlok a betonon teljes nagyságomban,  tehetetlenségemben. Ott feküdtem a betonon. Elestem. Levert a víz, hányingerem lett. Próbáltam felülni és leltárt készíteni a sérüléseimről. Jobb láb lehorzsolva, könyök lehorzsolva, tenyéren seb, bal boka kificamodva. Próbáltam felállni de nem ment. Elfoglaltam az egész járdát, mert a bal lábam nem tudtam behúzni. Mivel a férjemnek azt ígértem, időben otthon leszek, hogy ő is el tudjon menni edzésre, jött az ötlet, lehet fel kellene hívnom, hogy mégiscsak jöjjön értem, mert nem vagyok ura a helyzetnek, még a csiga is gyorsabb nálam. Még jó hogy nálam volt a telefonja amin rádiót hallgattam – mivel fél óra keresés után sem lett meg a kedvenceimmel feltöltött mp3 lejátszóm – így hívni próbáltam magamat, otthon lévén csak felveszi. Az új céges telefonját persze nem tudom használni, így könnyeimmel küszködve próbáltam eligazodni a menü labirintusaiban. Miközben a telefonnal bénáztam utolért a széptestű adonisz. Az első mondata ez volt:

– Ekkora súllyal nem szabadna futni.

Ez jól esett, amúgy is elég elanyátlanodva éreztem magam, most pont erre volt szükségem, hogy valaki mennyiségileg definiálja méreteimet. Majd hozzá tette:

– Inkább kerékpározni vagy gyalogolni kellene. Csak tudom, hosszútávfutó voltam.

Mondjuk ez látszott is rajta, de nem volt sok időm méregetni, mert még mindig nem jöttem rá a telefonhívás mikéntjére. Miközben adonisz beszélt azért megkérdezte mellékesen, hogy valójában jól vagyok-e? Erre válaszoltam, hogy remekül, csak nem tudok telefonálni. Segített. Na nem felkapott ekkora súlyt és hazavitt, hanem megmutatta a telefonnal hogy boldoguljak. Telefon, férjem kocsiba, értem jött, borogatás, stb.

Ilyen esetek után jövök rá mindig, hogy milyen nagy kincs az egészség, és hogy milyen kiszolgáltatva vagyunk, amikor elveszítjük egy szabadságfokunkat.

Epilógus:

Hiszek abban, hogy véletlen nincsenek, a balesetek amik megtörténnek velünk, annak üzenete van, azzal valami feladatunk van. Megnéztem kedvenc segítőm “Lelki eredetű betegségek lexikona” boka fejezetét, mit ír róla:

“A boka hajlékony és mozgékony testrész, testünk megtartásában segít, nagy terhelésnek van kitéve. Egyfajta híd köztem és a föld között, ugyanis a bokákon keresztül áramlik a spirituális energia, segítségükkel vagyok képes előrehaladni, felkelni, stabilan álva maradni. Véghezviszik az irányváltoztatásokat, az általam hozott döntéseket szimbolizálják. Minden bokasérülés vagy bokafájdalom azt jelzi, képes vagyok-e irányváltoztatás közben rugalmasságom megőrzésére. Ha félek attól, hogy mi vár rám, ha döntéseimben rugalmatlan vagyok, ha túl gyorsan, meggondolatlanul haladok előre, ha félek egy jelenlegi vagy eljövendő feladattól, felelősségtől, ha úgy érzem nem vagyok stabil – akkor valószínűleg a bokáimban is megfékezem az energia áramlását. Az energia-visszatartás mértékétől függően rándulás, ficam vagy törés következhet be. De boka nélkül nem vagyok képes állva maradni. Talán új nézőpontra van szükségem, nyitottabb és rugalmasabb kritériumok szerint kell cselekednem. … A sérülés milyenségétől és mértékétől függetlenül a balesetet követő mozdulatlan időszak lehetővé teszi számomra, hogy átgondoljam életemnek azt az aspektusát, amelyen változtatnom kell, és elősegítí a rám váró csodálatos átalakulást.”

Miért kezdünk blogot írni?

Sok mindenért. Problémánk van, amit szeretnénk megosztani, megoldani. Valami tudás birtokában vagyunk, amivel segíteni szeretnénk másoknak. Azt hisszük, hogy „valami” birtokában vagyunk és ezt minden áron közkinccsé szeretnénk tenni. Cserébe mindig várunk valamit: elismerés, megismerés, dicséret, visszaigazolás, válaszok netán megrendelés…

 Arra vagy kíváncsi engem mi hajt? Terápia jelleggel szeretném ki(s)írni magamból a problémáimat. Arra számítok, hogyha az olvasó kicsit is ráismer saját élethelyzetére, ezzel esetenként segíteni is tudok. Nem vagyok tökéletes. Sőt. Követek el hibákat, amikért keményen megfizetek. Én szeretek olyan történeteket olvasni, ami már velem is megtörtént vagy éppen most történik. Amikor nem tudom, hogyan lépjek ki egy adott helyzetből, segítségemre vannak mások ismeretei. Olcsóbb mások hibáiból tanulni, de valahogy mégis szeretünk saját bőrünkön tapasztalni. Mintha kötelező lenne.

 Aki ezt az oldalt olvassa, garantáltam megismer, ráismer, elismer, megdöbben, rádöbben, egyetért vagy cáfol, de legalábbis hozzászól vagy be(le)szól.

 Az oldal leginkább nőknek szól, azt is mondhatnám, hogy „NŐ Kapja”, de azt sem bánom, ha lesz olvasóm a másik nem képviselői közül.

 A blog címe, „egy nem tökéletes nő blogja” annyit tesz, hogy én sem tudom a jó megoldásokat, a válaszokat, arra hogy mikor mit tegyek, hogyan döntsek jól, mit kezdjek az életemmel, mi az életfeladatom. Csak egy útkereső vagyok. Hiszem, hogy az utunkba kerülő nehézségek, problémák, konfliktusok netán veszteségek, mind abban segítenek, hogy fejlődni tudjunk, megugorjunk egy következő szintet, ráleljünk az útra. A mi saját utunkra, ami elvezet a célhoz, amit boldogságnak hívnak. Hívják azok, akik tényleg tudják mit jelent ez a szó valójában.