MINERVA – Hova születni tudni kell…

Sharon és Jack sokat ugratták egymást. Sok mindenben különböztek, mégis tökéletes párt alkottak. Jól kiegészítették egymást. Sharon színházba szeretett járni, Jack a jazzre szavazott. Sharon a régiségeket kedvelte, míg Jack a modernt. Akármi is történt, az élet nehéz pillanataiban mindig ott voltak egymásnak, és csak ez számított. Jack mindig azt emlegette, hogy következő életében is a nő mellett fog lenni. Sharon mindig kinevette, nem hitt az e fajta dolgokban.

Az utóbbi időben azonban valami megváltozott. Jack egyik napról a másikra elvesztette állását, míg Sharont előléptették, így sokkal többet dolgozott, mint annak előtte. Nem jutott idő egymásra, elmaradtak a romantikus vacsorák és a meghitt beszélgetések.

Sharon korán kelt. Időben be kellett érnie a munkahelyére, mert fontos szerződést írnak alá egy fontos céggel. Elő kell rá készülnie. Sokkal körültekintőbbnek kell lennie, mint máskor. Nem hibázhat. Most nem.

Lefőzte sebtében a kávéját, gyorsan bekanalazta müzlijét, majd belebújt kedvenc zöld ruhájába. Egy szolid sminket és a ruhájához illő ékszert választott. Csinos volt. Elégedett volt a látvánnyal. Egyáltalán nem látszottak rajta az évek. Jó néhányat letagadhatott volna belőle. Haja már kezdett őszülni, de hajfestéke ezt jól leplezte. Arcát halványan barázdált ráncai keretezték. Nem túl feltűnően, de jelezték az idő múlását. Ezt az utóbbi öt évben szerezte. Amióta Jack elment.

Sharon keményen dolgozott, hiába nem tartozott már a fiatalok közé, nagyon megbízható volt. Szívesen segített kollégáinak, akik szerették és elismerték. Remek kondíciónak örvendett, nem hiába járt jógázni barátnőivel.

Idősebb lánya Suzan, messze élt tőle férjével és az iker fiúkkal. Ritkán látta őket, így nagyon segíteni sem tudott nekik. Kisebbik lánya Betsy viszont itt él a városban, négy sarokra tőle. Sokat találkoznak, főleg mióta kiderült, hogy a lány babát vár. Betsy férje elfoglalt üzletember. A születés várható időpontjában éppen üzleti úton lesz, így Betsy Sharont kérte meg, hogy legyen ott vele a számára olyan fontos pillanatban. Sharon boldogan vállalta a feladatot.

* * *

– Vissza kell mennem, kérlek!

– Nem lehet. Nincs még itt az idő.

– De nekem muszáj visszamennem.

– Nem segíthetek, értsd meg. Miért erőlteted ennyire?

– Nem mondhattam el neki, hogy mennyire szeretem…

* * *

Hajnal kettő óra. Betsy telefonja ébreszti Sharont. Itt az idő. Sharon gyorsan összekapja magát és már indul is a lányért. Szerencsére az utakon nincs nagy forgalom, így időben érnek a kórházba.Gyorsan történnek az események a következő órákban. Betsy ügyesen végrehajtja orvosa utasításait, míg Sharon támogatja mindenben a lányt. Letörli homlokáról az izzadságcseppeket és biztatja, hogy már nincs sok hátra. Sharon ott volt Charlie első lépéseinél, első szavainál s láthatta fejlődését. Ahogy először ivott pohárból, az első kis rajzait… Charlie egyre cseperedett… Már egész komoly dolgokról is lehetett vele beszélgetni. Ha Sharonnak gondja volt, vagy rossz kedve, Charlie azt azonnal megérezte.

Öt évvel később…

A kapocs közöttük még tovább erősödött. Sharon hálás volt a sorsnak, hogy közel engedte unokájához. Sharon egykorú barátnőire gondolt, akiknek mindez nem adatott meg.

Sharon sok időt töltött Charlieval. Mivel Betsy férje üzleti ügyben továbbra is sokat volt távol, Sharon minden szabadidejét az unokájával töltötte. Így legalább Betsynek is több ideje maradt magára. Hálás is volt ezért neki.

Egyszer csak megérkezik Charlie. Sharon látta meg először, ő vághatta el a köldökzsinórt. Leírhatatlan érzés járta át. Amikor a kezébe vette a kis törékeny apróságot, örömkönnyek tolultak a szemébe. Csodálatos érzés volt az unokáját a karjaiban tartani. Úgy érezte, mintha a lelke szárnyalna. Szerencsésnek érezte magát. Csak nézett a kis jövevény szemébe, s valami láthatatlan kötelék szövődött közöttük, valami leírhatatlan, kimondhatatlan. Örökre.

Sharon kissé ideges, de próbálja Betsyt nyugtatni. Már nem emlékezett mi történik ilyenkor pontosan. Emlékszik a fájdalomra, de nem tudja pontosan megfogalmazni azt. Nincs mihez hasonlítani, hiába kérdezgeti Betsy. Ezt már réges régen elfelejtette. Egyedül az öröm érzése maradt meg, milyen volt lányait a kezében tartani. Na ezt, nem lehet kitörölni az emlékezetéből.

– Mi a baj? – kérdezte egyszer.

– Honnan veszed, hogy valami baj van?

– Látom a szemeden. Szomorú vagy.

Igen…, van némi gondom az egyik új kollégámmal – kezdett bele Sharon a történetbe. Aznap délután Sharon születésnapi vacsorára várta családját. Suzan egyedül érkezett, Betsyt férje és Charlie kísérte el. Töltött csirkét sütött, ez volt évek óta az ilyenkor szokásos menü.Az este nagyon kellemesen telt, sokat emlegették a régmúlt időket, rég nem hallott történetek kerültek napvilágra, még abból az időből amikor Suzan és Betsy gyerekek voltak.Ránézett Charliera, majd könnyek között átölelte. Nem is értette, hogyan juthatott ez a fiatalember eszébe.

Elérkezett az este fénypontja. Utoljára Charlie adta át az ajándékát. Egy különleges ékszerdobozt tartott a kezében. Sharon izgatottan bontotta ki a csomagot. Csodálkozással vegyes elragadtatás ült ki az arcára. Egy gyönyörű ékköves gyűrű lapult a dobozka mélyén. Csodálatos volt. Mindig is vágyott egy ilyenre. Jacktől ezt kért az 50. születésnapjára, de már nem kaphatta meg.

Charlie már a húszas éveiben járt. Igazi fiatalemberré nőtte ki magát. Egy jó nevű ügyvédi irodában dolgozott.

10 évvel később…

Visszagondolva maga sem tudta, miért mesélte el ilyen részletesen a kisfiúnak. Sharon úgy érezte, Charlie sokkal idősebb a koránál. Mintha évezredek óta ismerné. Fiatal kora ellenére a kisfiú sokkal jobban megérti őt, mint a saját lányai.

– De hát miért kapom ezt tőled? – kérdezte Sharon meghatottan.

– Mert szeretlek! – hangzott a válasz. – Mindig is szerettelek. Eddig még nem volt alkalmam ezt így elmondani – folytatta Charlie.

– Egészen megrémítesz – felelte Sharon. – Mintha nem is te lennél. Olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást, és… – de mielőtt folytathatta volna, Charlie közbevágott.

– Nagyon régóta ismerjük egymást… nem most találkoztunk először…

Sharon ajkára fagyott a szó. Szinte lebénult. Agyában fénysebességgel cikáztak a gondolatok, az emlékek… amik próbáltak egy hihető képpé összeállni. De hogy?… mi?…hogy ez a fiatalember…. talán mégis… nem, az nem lehet…. butaság.

Tudom, hogy nem hiszed el, és most össze vagy zavarodva – folytatta Charlie higgadtan. – Azért jöttem vissza, hogy ezt elmondhassam. Sharon halála után nem sokkal Charlie megnősült. Nem sokkal rá megszületett kislánya, Sarah…

Öt évvel később…

Sharon átölelte Charliet, majd heves zokogásban tört ki.

Balesetek márpedig vannak…

Megtörtént esetet mesélek el. Már megint velem történt meg – na nem a reggeli esetre gondolok amikor azt hittem nincs itthon az autó és a boltba bringával szaladtam el reggeliért miközben kétszer toltam el a  bringámat az autó előtt és utána felhívtam a férjem hol az autó – nem, ez egy egészen másik történet…

Csütörtök lévén edzésnap, de mivel mindenki Zengó táborban volt, úgy gondoltam – hogy mégis mozogjak – elmegyek futni. Imádok futni, közben zenét hallgatok, gondolkodom, kikapcsolódom. Nem voltam túl jó formában, nem is ment úgy mint szokott. Már több mint felénél jártam, amikor éppen megelőztem egy napbarnított, narancssárga rövidnadrágban sétáló adoniszt. Igyekeznem kellett, mert akkorákat lépett, alig voltam gyorsabb nála. A strandhoz érve már csak 10 perc volt hátra hogy beforduljak a Hold utcába, a finisbe, a hazavezető egyenesbe. Amikor egy pillanatban kibicsaklott a bokám – az egyenes betonon – és éreztem hogy márpedig el fogok esni. Feltartóztathatatlanul. Mintha megállt volna egy pillanatra az idő, mert egy csomó minden átfutott az agyamon – ahhoz pedig idő kell – láttam magam előtt mint a lassított felvételeken ahogy kinyúlok a betonon teljes nagyságomban,  tehetetlenségemben. Ott feküdtem a betonon. Elestem. Levert a víz, hányingerem lett. Próbáltam felülni és leltárt készíteni a sérüléseimről. Jobb láb lehorzsolva, könyök lehorzsolva, tenyéren seb, bal boka kificamodva. Próbáltam felállni de nem ment. Elfoglaltam az egész járdát, mert a bal lábam nem tudtam behúzni. Mivel a férjemnek azt ígértem, időben otthon leszek, hogy ő is el tudjon menni edzésre, jött az ötlet, lehet fel kellene hívnom, hogy mégiscsak jöjjön értem, mert nem vagyok ura a helyzetnek, még a csiga is gyorsabb nálam. Még jó hogy nálam volt a telefonja amin rádiót hallgattam – mivel fél óra keresés után sem lett meg a kedvenceimmel feltöltött mp3 lejátszóm – így hívni próbáltam magamat, otthon lévén csak felveszi. Az új céges telefonját persze nem tudom használni, így könnyeimmel küszködve próbáltam eligazodni a menü labirintusaiban. Miközben a telefonnal bénáztam utolért a széptestű adonisz. Az első mondata ez volt:

– Ekkora súllyal nem szabadna futni.

Ez jól esett, amúgy is elég elanyátlanodva éreztem magam, most pont erre volt szükségem, hogy valaki mennyiségileg definiálja méreteimet. Majd hozzá tette:

– Inkább kerékpározni vagy gyalogolni kellene. Csak tudom, hosszútávfutó voltam.

Mondjuk ez látszott is rajta, de nem volt sok időm méregetni, mert még mindig nem jöttem rá a telefonhívás mikéntjére. Miközben adonisz beszélt azért megkérdezte mellékesen, hogy valójában jól vagyok-e? Erre válaszoltam, hogy remekül, csak nem tudok telefonálni. Segített. Na nem felkapott ekkora súlyt és hazavitt, hanem megmutatta a telefonnal hogy boldoguljak. Telefon, férjem kocsiba, értem jött, borogatás, stb.

Ilyen esetek után jövök rá mindig, hogy milyen nagy kincs az egészség, és hogy milyen kiszolgáltatva vagyunk, amikor elveszítjük egy szabadságfokunkat.

Epilógus:

Hiszek abban, hogy véletlen nincsenek, a balesetek amik megtörténnek velünk, annak üzenete van, azzal valami feladatunk van. Megnéztem kedvenc segítőm “Lelki eredetű betegségek lexikona” boka fejezetét, mit ír róla:

“A boka hajlékony és mozgékony testrész, testünk megtartásában segít, nagy terhelésnek van kitéve. Egyfajta híd köztem és a föld között, ugyanis a bokákon keresztül áramlik a spirituális energia, segítségükkel vagyok képes előrehaladni, felkelni, stabilan álva maradni. Véghezviszik az irányváltoztatásokat, az általam hozott döntéseket szimbolizálják. Minden bokasérülés vagy bokafájdalom azt jelzi, képes vagyok-e irányváltoztatás közben rugalmasságom megőrzésére. Ha félek attól, hogy mi vár rám, ha döntéseimben rugalmatlan vagyok, ha túl gyorsan, meggondolatlanul haladok előre, ha félek egy jelenlegi vagy eljövendő feladattól, felelősségtől, ha úgy érzem nem vagyok stabil – akkor valószínűleg a bokáimban is megfékezem az energia áramlását. Az energia-visszatartás mértékétől függően rándulás, ficam vagy törés következhet be. De boka nélkül nem vagyok képes állva maradni. Talán új nézőpontra van szükségem, nyitottabb és rugalmasabb kritériumok szerint kell cselekednem. … A sérülés milyenségétől és mértékétől függetlenül a balesetet követő mozdulatlan időszak lehetővé teszi számomra, hogy átgondoljam életemnek azt az aspektusát, amelyen változtatnom kell, és elősegítí a rám váró csodálatos átalakulást.”

Miért kezdünk blogot írni?

Sok mindenért. Problémánk van, amit szeretnénk megosztani, megoldani. Valami tudás birtokában vagyunk, amivel segíteni szeretnénk másoknak. Azt hisszük, hogy „valami” birtokában vagyunk és ezt minden áron közkinccsé szeretnénk tenni. Cserébe mindig várunk valamit: elismerés, megismerés, dicséret, visszaigazolás, válaszok netán megrendelés…

 Arra vagy kíváncsi engem mi hajt? Terápia jelleggel szeretném ki(s)írni magamból a problémáimat. Arra számítok, hogyha az olvasó kicsit is ráismer saját élethelyzetére, ezzel esetenként segíteni is tudok. Nem vagyok tökéletes. Sőt. Követek el hibákat, amikért keményen megfizetek. Én szeretek olyan történeteket olvasni, ami már velem is megtörtént vagy éppen most történik. Amikor nem tudom, hogyan lépjek ki egy adott helyzetből, segítségemre vannak mások ismeretei. Olcsóbb mások hibáiból tanulni, de valahogy mégis szeretünk saját bőrünkön tapasztalni. Mintha kötelező lenne.

 Aki ezt az oldalt olvassa, garantáltam megismer, ráismer, elismer, megdöbben, rádöbben, egyetért vagy cáfol, de legalábbis hozzászól vagy be(le)szól.

 Az oldal leginkább nőknek szól, azt is mondhatnám, hogy „NŐ Kapja”, de azt sem bánom, ha lesz olvasóm a másik nem képviselői közül.

 A blog címe, „egy nem tökéletes nő blogja” annyit tesz, hogy én sem tudom a jó megoldásokat, a válaszokat, arra hogy mikor mit tegyek, hogyan döntsek jól, mit kezdjek az életemmel, mi az életfeladatom. Csak egy útkereső vagyok. Hiszem, hogy az utunkba kerülő nehézségek, problémák, konfliktusok netán veszteségek, mind abban segítenek, hogy fejlődni tudjunk, megugorjunk egy következő szintet, ráleljünk az útra. A mi saját utunkra, ami elvezet a célhoz, amit boldogságnak hívnak. Hívják azok, akik tényleg tudják mit jelent ez a szó valójában.