Ez a mai reggel is nehezen indult. Fáj a fejem, biztos front van. A gyerekek nem akartak öltözködni, mindenki a másikat hibáztatta, egyszóval viharosan kezdtünk bele a mai napba. De most már minden rendben van, a gyerekek óvodában/iskolában vannak én meg indulok munkába. Lassan elfelejtem, hogy megint nem úgy sikerült a nap, ahogy azt elterveztem. Pulzusom visszaállt a normális menetrendre, gondolataim már a mai határidős feladataimon járnak. Mit nem tudok ma befejezni, hova nem akarok elmenni és kivel nem akarok találkozni.
Negatív érzéseimből a metró csengetése zökkent ki, egymást lökdösve az utolsó pillanatban beugrom a záródó ajtók előtt. Lehuppanok az utolsó szabad helyre, amit sikerült megcsípnem. Na végre, ma már „sikerült” valami. Lefelé nézek, észreveszem a cipőmet milyen kopott. Kellene már egy újat venni, de mikor jutok el vásárolni? Nem is emlékszem mikor voltam úgy valahol, ahova tényleg ÉN akartam menni.
Merengve az elkövetkezendő lehetőségeken hirtelen felpillantottam. Mintha egy erő oda vonzotta volna a tekintetemet arra a pontra és nem szabadítana, gúzsba kötne. Szemben velem egy kislány ül a székbe süppedve és arcán folynak könnyei. Szép arca van, olyan tündéri tekintete van, mintha az én kislányom lenne. Annyi idős forma, akár lehetne is az enyém.
Vajon mi történt? Miért sír? Gondolkodom. Egy rossz érzés kezd motoszkálni bennem. Csak nem az anyukája bántotta? Csak nem olyat mondott neki, amivel megbántotta? Csak nem szidta le, mert nem készül el időben és el fog késni a suliból? Csak nem tett megjegyzést a ruhájára, hogy egyáltalán nem illik össze, amit felvett? Csaknem tiltotta el a hétvégi lovaglástól? Sokszor kegyetlenek a felnőttek, nem is tudják , hogy egy szó, egy mondat hogy tud fájni a másiknak. Biztos az ő szülei is épp így nevelték, és esett bele ő is ugyanabba a hibába.
Sokan vagyunk a metrón, de olyan mintha csak ő meg én léteznénk. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megtudjam mi a baj. Összeszedem a bátorságom és megszólítom.
- Szia! Mi a baj? Tudok segíteni?
A kislány szipogva készülődik válaszra. De a választ már nem hallom, mert a metró csilingelése kizökkent, le kell szállnom. megérkeztem.
Egész nap bágyadt vagyok, nem tudom kiverni a fejemből a kislányt. Alig várom, hogy hazaérjek, és megölelgessem a saját kislányomat, hogy ő soha… sehol… énmiattam…