MINERVA: Három kívánság

Három kívánság

Andi, a negyvenes éveinek végén járó, egyedülálló tanárnő. Sokat tapasztalt, az élet nagy dolgaiban jártas személyiség. Irodalom órán azt a házi feladatot adta negyedikes tanítványainak, hogy írjanak a vágyaikról, a céljaikról. Milyennek szeretnék látni magukat felnőttként? Ha lenne három kívánságuk, mi lenne az?

Andi korán ért haza, így az egész délutánt a dolgozat javítására szánta. Azt gondolta, hogy gyorsan végez vele, aztán még elmegy megvenni azt a csinos ruhát, amit a kedvenc butikjában már egy ideje kinézett magának.

Főzött egy teát és nekiállt az olvasásnak. Igazgatta szemüvegét, olvasott, bólogatott, csóválta a fejét és aláhúzta a hibákat. Már a felénél járt, amikor kissé megbánta, hogy pont ezt a feladatot adta. A gyerekek többsége csupa anyagias dolgot írt. Többségének már háza, kocsija, nyaralója és vitorlása is volt a Balatonnál, voltak már a tengerentúlon, de még senki nem írt olyat, hogy embereket gyógyít vagy feltalál valami hasznosat, netán gyerekeket okít, vagy bármit, ami kicsit is feldobta volna a délutánját, de legalábbis visszaadta volna a hitét az oktatásban.

Le is hangolódott kissé… Elővette kedvenc süteményét és folytatta feladatát.

Lassan a végére ért, jócskán el is fáradt, amikor Linda dolgozata akadt a kezébe. Nem volt túl hosszú és első ránézésre hemzsegett a helyesírási hibáktól. Rápillantott az órájára. Még épp odaér az üzletbe zárás előtt.

„Nekem csak egy vágyam van…” – kezdődött a dolgozat. A tanárnő kissé felhúzta a szemöldökét és érdeklődve tovább olvasott.

„Nem akarok egész életemben félni…” – fejeződött be a gondolat. Andi letette a kezéből a kekszet. Maga elé húzta a térdeit, a papírt közelebb tolta a szeméhez és mohón folytatta az olvasást. Közben szinte egészen megváltozott az arca. A ráncai mintha keményebbnek, mélyebbnek tűntek volna. Ábrázata elkomolyodott, olykor mintha hitetlenkedő pillantást vetett volna, majd a szomorúság borította be egyébként mindig kedves tekintetét.

„Nem akarok folyton félni – ismételte.

Nem akarok attól félni, hogy az iskolában nem értem, amit a tanárom mond.

Nem akarok attól félni, hogy lemaradok, és nem tudok jó jegyeket hozni.

Nem akarok attól félni, hogy a társaim kinevetnek, mert nem vagyok olyan jó, mint ők.

Nem akarok attól félni, hogy mindenki elégedetlen velem, mert semmit sem csinálok jól.

Nem akarok attól félni, hogy a szüleim már megint veszekednek.

Nem akarok attól félni, hogy nem lesznek barátaim.

Nem akarok attól félni, hogy senki sem fog szeretni.

Nem akarok attól félni, hogy csak azért csináljak valamit, hogy másoknak megfeleljek.

Nem akarok attól félni, hogy ez a hely nem is nekem való…”

Andi nagyot sóhajtott. Kezében megremegett a toll. Pályafutása során még ilyen dolgozattal nem találkozott. A helyesírási hibákat ki sem javította. Hányast adjon neki? – töprengett, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. Eszébe jutott sok minden… Lindát visszahúzódó kislánynak ismerte. Nem volt kifejezetten szép sem csinos, nem teljesített túl jól, így minden adott volt ahhoz, hogy ne ő legyen a társaság középpontja. Kicsit emlékeztette egykori önmagára. Azokra az évekre, amikor senki sem hitt benne… Összerándult a gyomra, ahogy az emlékek feltolultak. Egyre feljebb, egyre közelebb. Nem volt felkészülve erre. Most nem. Nem gondolta volna, hogy a múltja ezen a tükrön keresztül néz vele szembe. El akarta felejteni ezt a részt, már azt hitte sikerült is neki… de akkor miért törölgeti mégis a szemét?

Elővett egy kis poharat és teletöltötte. Lábait felpolcolta a székre és hagyta, hogy a folyadék lassan szétáradjon a testében, elérjen minden távoli pontot. Nem emlékezett mennyi idő telt el így, a gondolatai cikáztak ide-oda. Nem hagyták szabadulni az emlékképek.

Hirtelen maga elé húzta a dolgozatot és ráírt egy csillagos ötöst. Alá még pirossal odabiggyesztette, hogy az „őszinteségedért”.

Andi későn ment aludni, egész éjjel Linda járt a fejében. Sokáig forgolódott, mire elnyomta az álom. Reggel csak egy erősebb sminkkel tudta eltüntetni a nem éppen pihentetőnek mondható éjszaka nyomait.

A második óra volt a magyar. Amikor a gyerekek előszedték a felszerelést és elcsendesedtek, a tanárnő belekezdett mondókájába.

– Kijavítottam a dolgozatokat. Kicsit csalódott vagyok. Mindannyian szinte valamilyen pénzhez köthető kívánsággal álltatok elő. Azonban volt egy dolgozat, amire csillagos ötöst adtam. Az a társatok írta, aki csak egyet kívánt, egy különlegeset. Tanulhatnátok tőle – fejezte be halkan a tanárnő.

Odasétált Linda mellé, bátorítólag rámosolygott és megkérdezte:

– Linda felolvasnád? – a többiek összenéztek. Bárkire gondoltak volna, aki csillagos ötöst kap, csak őrá nem.

Linda arca felragyogott. Ő még sohasem kapott ilyen jó jegyet. Hangosan, szépen tagolva, nyugodtan olvasta fel a dolgozatát. A tanárnőnek most nem kellett fegyelmeznie, az osztályban síri csend volt. Egy pisszenés, annyit sem lehetett hallani. A gyerekek arcán kiült a döbbenet. Láthatóan elgondolkoztak.

Attól a naptól megváltozott minden. A tanárnő szívén viselte Linda sorsát. Tanulóidőben és azon kívül is segített a kislánynak a tanulásban. Elmagyarázta, amit a lány nem tudott és így Linda szépen lassan utolérte a többieket. Az is kiderült, hogy a rajzban kifejezetten tehetséges.

Lassanként az osztálytársai is máshogy néztek rá. Befogadták és már voltak barátai is. Minden jóra fordult, mint a tündérmesékben.

Történt mindez, csak mert nem félt leírni a félelmeit.

MINERVA – Nincs rossz döntés, csak hosszabb út…

A parti nem sokkal este hét után kezdődött. Csupa előkelőség, drága holmik, pezsgő és homár. Amy késve érkezett, mert a fotózás kicsit tovább tartott, mint tervezte. Profi modellként rengeteg munkája volt. Egy-egy megbízással többet keresett, mint egykor, amikor még tanárként tengette nem túl izgalmas életét.

De egy ideje megváltozott minden. Jonasba véletlenül botlott bele. Egy összejövetelen találkoztak, ahol Amy hostessként szolgálta fel az italokat. Jonas azonnal belebolondult, ahogy meglátta. Egész este nem tágított mellőle. Hazakísérte, és azóta is vele van. Amynek tetszett a rangot villantó autó, a drága ajándékok, a híres emberekkel telt partik. Az ő közbenjárásával kapott munkát Amy egy Jonas-közeli modellügynökségtől is. Amy szerencsés volt. Arca sugárzóan gyönyörű volt, teste szintén címlapra kívánkozott. Amynek tetszett ez a világ. Magával ragadta, szinte elvarázsolta őt a hírnév és a csillogás. Sok ember vette körül, barátai körülrajongták, ám ezek többnyire felszínes kapcsolatok voltak.

Amy mindent megszerzett, amire szüksége volt. Így vagy úgy, de mindig tudta, hogy kit kell keressen, kitől milyen szívességet kérjen. Mindig megragadta a lehetőségeket. Ha nyílt egy ajtó, ő azonnal belépett. Soha nem nézett vissza, nem látta a maga mögött záródóakat. Csak azokba a kapcsolatokba áldozott energiát, ahonnan valami előnyt remélt. Jonas mellett is csak szövevényes üzleti ügyei miatt tartott ki.

Látszólag boldogan élt gyönyörű házában Los Angeles legelőkelőbb városnegyedében. Mindene megvolt, amiről milliók csak álmodnak, vagy álmodni se mernek.

Amy fáradt volt, így nem várta meg a parti végét, hanem hazaindult. Egy vodka narancsot ivott mindössze, azt is már jó néhány órája. Hajnal egy óra volt. Elindult a kocsija felé. A tűzpiros porsche színe remekül passzolt hófehér estélyi ruhájához. Hosszú vörös haját kiengedve viselte, így jobban érvényesült annak eredetin észbontó színe. Táskáját az ülésre dobta, majd behuppant a vezető oldalra. Kellemes nyáreste volt. Enyhe szellő simította végig az arcát. Amy imádott éjszaka vezetni. Szerette a sebességet, de biztonságosan vezetett. Ezt még édesapjától tanulta.

A tengerpart mellett vezetett az út. Enyhe kanyarok szabdalták az egyhangú egyeneseket. Amy szerette hallgatni a tenger morajlását. A sós illat pedig gyerekkori emlékeket idézett fel benne. Most is egy ilyen régi kép jelent meg előtte. Elmosolyodott. Ám a következő pillanatban kicsit jobban eltekerte a kormányt a kanyarnál és felugratott az útpadkára. A kerék nagyot ugrott, amitől Amy idegesen visszarántotta a kormányt. Az autó, fékezés nélkül rohant bele az útszéli koros fába. Amy a kormányra borulva feküdt. Fején csúnya seb éktelenkedett, amiből lassan szivárgott a vér.

Amynek nem voltak fájdalmai. Látta magát mozdulatlanul a ronccsá tört autójában. Mintha külső szemlélő lenne, mintha csak ő lett volna az első odaérkező bámészkodó.

– Mi történt velem? – futott át az agyán. Jajj ne, csak nem az a rész kezdődik, hogy fény az alagút végén?

De mielőtt bármit is felfogott volna, egy hang kezdett beszélni hozzá.

– Ne ijedj meg Amy – szólalt meg egy rekedtes hang.

– Meghaltam? – kérdezett vissza Amy elcsukló hangon.

– Nem. Ennyire nem egyszerű a helyzet.

– Akkor mi történik most velem?

– Beszélgetünk. Tudod, nem jó irányba mennek a dolgok.

– És ezt most tényleg itt, és így kell megbeszélnünk?

– Másképp nem vettél volna komolyan…

– Ezt nem hiszem el. Fáradt vagyok. Haza akarok menni.

– Még mindig nem érted. Letértél az utadról.

– Tudom, egy kicsit jobban ráhúztam a kormányt.

– Ejj, nem arról az útról. Nem azt csinálod, ami az életfeladatod lenne!

– Hát már itt is megszabják, hogy mit tegyek? – zsörtölődött Amy.

– Te döntesz. Választhatsz bárhogy. Én csak azért vagyok itt, hogy segítsek a számodra legjobb döntést meghozni.

– Jó. Mondd meg mi a baj? – kérdezte Amy elgyötörten.

– Vedd észre! Egy álomvilágban élsz. Körbevetted magad hamis barátokkal. Szerepet játszol. A játék jól megy, csak nem ez a te szereped!

– Ha most a rendezős dumával jössz, komolyan itt hagylak! – mordult fel a lány.

– Nézz bele a tükörbe! Figyeld meg magad. A kapcsolataidat. Látsz igazi érzelmeket? Igazi szerelmet? Önzetlen barátokat? Könnycseppet? Meghitt pillanatokat? Volt valaha is érzelem, amit nem pénzért kaptál meg?

Amy csendbe maradt. Már nem akart visszavágni. Nézte a tükörbe magát, eddigi életét. Mikor is volt utoljára igazán boldog? Rájött, hogy Mindent Megmondónak igaza van. Ez az egész egy illúzió. Felépített valamit, amiről azt hitte az, amire vágyik. De az élete valójában egy tökéletlen forgatókönyv másodosztályú színészekkel. Mindene megvolt, de valahogy mégis semmije.

Mindent Megmondó hagyta kicsit Amyt a gondolataiba merülni, majd megszólalt:

– Ha nem vagy elégedett a képpel, amit látsz, van egy jó hírem. Tudsz rajta változtatni.

Fülsiketítő vijjogással megérkezett a mentő. Amyt kiszabadították a felismerhetetlenségig összetört autójából, bekötöttek neki egy infúziót és már robogtak is vele a kórház felé.

– Változtatni – ismételte Amy. – Azt hiszed, hogy az olyan könnyű? Egyszer próbáltam, de rájöttem, hogy az sokkal fájdalmasabb. Feladni mindent a bizonytalanért…

Ekkor Mindent Megmondó felírta a tükörre, azt a szót, hogy ILLUSION. Majd megkeverte a betűket, hogy valami más, valami új nyerjen értelmet. Amy kezdte olvasni.

– I ILL. ONUS! Beteg vagyok, valami rosszul megy. Felelősség! – rajzolódott ki előtte. Kérdőn húzta fel a szemöldökét.

– Te vagy a felelős minden cselekedetedért! Te döntöd el, hogy tovább játszod-e a szerepet, ami bukásra van ítélve? Vagy döntesz és változtatsz. Átírod a forgatókönyvet és életed legjobb alakítását nyújtod.

– Átírom – ismételte Amy. Ez tetszett neki. De nem tudta lesz-e elég ereje hozzá.

– Amint meghozod a döntést, én ott leszek melletted és segítek.

A mentő megérkezett a kórházba. Amyt azonnal a műtőbe tolták. Az orvosok és asszisztensek több órán át küzdöttek az életéért.

Mindent Megmondó leroskadt a székére. Nehéz napja volt. Nem könnyű feladat az övé sem. Odagurult számítógépe elé és megnyitotta az „amystewart.dat”fájlt.

Mit szeretnél kedves olvasó? Milyen befejezést? Te is dönthetsz! Ha azt szeretnéd, hogy jó vége legyen a történetnek egyszerűen olvass tovább, de ha az ellenkezőjét, akkor ugorj az „END” bekezdéshez.

Amy gyorsan felépült. Az orvosok alig akarták elhinni, hogy életben marad, nemhogy ilyen ütemben gyógyul. Amy néhány hónap múlva eladta luxusvilláját és szakított Jonassal. Vagyonából alapított egy magániskolát, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket segített. Ismertsége révén jótékonysági rendezvényekkel tudta az alapítványt fenntartani. Újra tanított. Amy boldog volt. Ennyi szeretetet még soha nem kapott, mint ezektől a gyerekektől. Biztosan tudta, hogy jól döntött.

END

Egy igen szövevényes könyvtár szerkezetben vannak tárolva az adatok. Mindent Megmondó utálta ezt a részt. Kijelölte a fájlt és áthúzta a „MISSION UNCOMPLETED” mappába. Kitöltötte a jelentést is mellé, amit ilyenkor mindig csatolni kell. Ebben a hónapban ez már a negyedik…

***

Megjelent a MINERVA Capitóliuma kiadványban.

Mi az a Minerva Capitoliuma? A gondolkodó nők magazinja – A HozzáD adott érték

MINERVA – Juli

Juli boldog volt. Eleinte… Elfogadta, amit a sorstól kapott. Sokat dolgozott, de megérte. Közben sorra születtek a gyerekek. Egyik a másik után. Fel sem merült kérdésként, hogy mikor jön a következő. Ebben a családban a sors rajzolta az életfát és színezte a leveleket.

Volt egy időszak, amikor rosszabbul mentek a dolgok, de Juli mindig a kezében tartotta a gyeplőt. Mindig tudta mikor húzza és mennyit engedhet ki. Soha nem pazarolt. Juli előrelátó volt és takarékos. Kenyeret dagasztott. Annyit sütött, hogy egy hétig friss maradt és elég volt az egész családnak. A kamrában mindig volt füstölt hús, kolbász, sonka, a csirkék az udvaron sorszámot húztak ki lesz a következő, közben tojásaikkal adóztak a feljebbvalóiknak.

Juli mindig tudta mit kell tennie. Ha arra volt szükség, bebiciklizett a városba a hiányzó elemózsiáért. Juli erős volt. Főzött, takarított, dolgozott a kertben és nevelte a porontyokat. Ahogy nőttek a gyerekek, a nagyobbak besegítettek a házimunkába ill. foglalkoztak a kicsikkel, amíg Juli valami hasznosat csinált.

Juli a családjáért élt. Mindent megtett, hogy nekik jó legyen. Sokszor erején felül.

Juli erősnek látszott. De nem volt az… A jobb körülmények előteremtésében folytatott harcban végül alul maradt. Ráment az egészsége. 53 évesen halt meg, tizenhárom gyermeket hagyva maga után.

Juli még ma is élhetne… Most lenne 95 éves. Élhetne még, ha egész életében nem azon aggódott volna, hogyan tartja el a gyermekeit. Élhetne még… boldogan…

Juli a nagymamám volt, és ezt a történetet az édesanyám mesélte el nekem – a hetedik -, amit én lejegyzek a gyermekeim és unokáim okulására.

Felmerül bennem a kérdés, a mai lányok, asszonyok bírnának-e annyit, mint Juli?

Lennél Juli?

Nem azt szeretném, ha mindent átélnének, amit Juli, de azért egy kicsit talán mégis. Csak annyira, hogy megtanulják értékelni azt, ami van. Azt az utat, amit meg kell tenni ahhoz, hogy egyáltalán legyen. Hogy ne várják el, hogy minden alájuk, ill. eléjük kerül… Ami ma természetesnek tűnik, az nem volt mindig az.

Vajon segített volna nagyszüleinken a robotgép, az autó, a bébiszitter, a telefon, az internet vagy a facebook? Szinte látom Julit, ahogy több ezres követő tábort gyűjt a facebookon kedvenc receptjeivel… majd dob két kommentet a szomszédasszony posztjára.

Vajon a mi gyerekeink mit nem fognak tudni elképzelni rólunk?

 

Minerva – Naptölte, vagy amit akartok

Történetünk akkor kezdődött, amikor fél éven belül a férjem és én is kerek évfordulónkat ünnepeltük. Elárulom, nem ugyanazt a kereket. Tettük ezt nagy baráti társaságban, ahol mindkettőnk ajándéka utazási kupont rejtett. Hosszas tanakodás után úti célul a baráti Nagy-Britanniát választottuk.

Mehettünk volna kettesben is, de tanító szándékkal – miszerint angolul tudni kell – úgy terveztük, hogy a két nagy gyermekünket is magunkkal visszük. Vittük volna. Vittük volna, ha a családfő nem szab olyan feltételt nagyobbik fiunknak, amit ő nem tud teljesíteni. Az volt a kitétel, hogyha a naponta értékelt magatartása ismét csak a kettes szintet éri el, akkor bizony ő itthon marad. Nem jöhet velünk sehova. Fiam tudná csak megmondani, milyen könnyű az ötösről – csupán három nem éppen az óra anyagához szervesen kapcsolódó beszólásnak köszönhetően – visszacsúszni a kettesre. Játszi könnyedséggel el lehet ezt érni. Mindezt egy nappal ama bizonyos indulás előtt.

Összeült a családi kupaktanács. Apa nem enged, mert nem akarja tekintélyét veszteni. Amit megmondott azt megmondta. Tudniillik nem cselekedhet az adott szava ellenére. Hogy lesz ő ezen túl szavahihető? Dilemma. Gondolkodás. Bőgés a sarokban. Megbánás. Tétova mozdulatok. Bocsánatkérés. Hogy oldható fel a helyzet? Ki oldozzon fel kit? Részben egyetértve, részben kiborulva, részben megértésért könyörögve végül imáink meghallgattattak. Újabb egyezségek köttettek jó szándékkal szegélyezve, ígéretekkel pecsételve. Végül utolsó pillanatban engedélyt kapunk teljes létszámmal utazni az ismeretlen meghódítására.

Fantasztikus néhány napot töltöttünk együtt, ahol a hangsúly az „együtt”-ön volt. Büszkén mutogattuk a gyerekeknek a város nevezetes épületeit, rácsodálkozva, hogy megfér az új a régi mellett. Felültünk a csodálatos kilátást nyújtó égi-kerékre, de sétálgattunk a virágait bontó zöldellő parkokban is, belélegezve a tavasz illatát. A hírességek vörös szőnyegén vadul csattogtattuk a fényképezőgépet, a viaszosan fénylő arcok egy nem valódi világot tártak fel előttünk. Felüdülésképp pedig szuperhősök szórakoztattak minket más dimenziókba repítve. Lenyűgözött minket a technika és a profi megoldások, amikkel lépten-nyomon találkoztunk utunk során. A tájékozódás buktatói, az utcai segítségkérés igazi kis kincskereső csapattá kovácsolt minket.

Elfáradtunk, éhesek voltunk és fáztunk. De együtt voltunk. A kincs pedig ott hevert előttünk.

Ott tartózkodásunk alatt a napfogyatkozás jelenségét sajnos a felhők rabságából nem volt szerencsénk megcsodálni. De egyáltalán nem bántam. Arra gondoltam, hogy a napkorong egésze a teljességet jelenti. Az én olvasatomban a család egészét, az összetartozást. Minden családtagnak van egy része belőle, egy cikke. A nap pedig csak akkor ragyog, ha mindenki belerakja a saját részét, saját cikkét. Nekünk aznap ragyogott a nap. A felhők mögül is. Boldog voltam, hogy végül mindannyian ott voltunk és együtt éltük át a fáradtságot és egyéb megpróbáltatásokat.

Nálunk is megtörtént a csoda, no, nem a napfogyatkozás, hanem mondjuk úgy „naptölte”. Feltöltekeztünk egy eddig ismeretlen erejű energiával, hogy el ne vérezzünk a rohanó hétköznapokban vívott harcok csatamezején.

Mégis csak így kerek a világ. Kerek, mint a nap.

Utószó:
Milyen érdekes. A folyton fecsegő fiunk felfedezésünk folyományaként fergeteges formájú fejest, akarom mondani jelest, hoz magatartás gyanánt immár negyedik napja. Amikor kérdezem, hogy bírja ezt, egyáltalán lehetséges-e ez? Azt válaszolja, hogy meg akarja mutatni Apának, hogy tud rendesen is viselkedni. Meg hogy köszöni. Elárulja nekem, hogy csak át kellett kapcsolnia az agyát. Mondom, hogy csoda történt. Nemcsak holdtöltekor történnek érdekes dolgok, hanem naptöltekor is.

***

Mi az a Minerva Capitoliuma? A gondolkodó nők magazinja – A HozzáD adott érték