Teréz Anyu pályázat – A leltár szerint semmi nem hiányzik

Gyors leltárat készítek. Három gyerek, egy szerető férj, egy jól fizető állás, egy megértő főnök, elismerések. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor miért is vagyok ELÉGEDETLEN? Sokan nem értik, hiszen ki ne tenné össze a kezét a mai gazdasági helyzetben egy olyan állásért, ami 10 percre van a lakásától, amit az átlag feletti fizetés, egyéb béren kívüli juttatások, tizenharmadik havi bér és átlag feletti teljesítmény esetén jól megérdemelt jutalom jellemez?

 Ekkor megszólal bennem a lelkiismeretem:

– Szégyelld magad. Más minimálbérből tengődik, vagy éppen elkeseredve fordul ki egy állásinterjúról, mert megint közölték, hogy nem ő a nyerő. Mást nem engednek el, ha beteg a gyereke! Sőt az otthoni munkavégzést sem díjazzák sokan. Te vagy felháborodva? Te vagy elégedetlen? – kérdezi tőlem magából kikelve.

– Szégyellem magam, de tudod úgy érzem, hogy nem vagyok boldog itt – mondom én is.

– Minden helyzetben lehetsz boldog. A boldogságot ne másoktól várd, mindenben meg lehet találni a szépséget – próbált megnyugtatni.

 Sokat töprengtem. Beláttam, hogy hálátlan vagyok a sorshoz. Ő felkínálja a lehetőséget, méghozzá tálcán, én meg nem élek vele. Sőt visszaélek. Na, ez nem mehet így tovább. Megváltozom. Meg kell változnom. Meg kell változtatnom a hozzáállásomat. Milyen szép a magyar nyelv, állás és hozzáállás. Felveszem a pozitívan látó szemüvegemet, elmorzsolok pár mantrát, hogy olyan munkát végzek, ami a végzettségemnek és képességemnek megfelelő, stb. Erre kisvártatva mi történik? Elkezdenek megtalálni olyan feladatok, amiket sokkal szívesebben csinálok! A kreatív, az írós, a szervezős. Eltelik egy kis idő. Úgy érzem, minden rendben van. Egyenesbe jöttem. Tényleg csak viszonyulás kérdése az egész. Aztán eltelik valamivel több idő. Az elégedetlenség csak nem bír magával. Nem lett az olyan mélyen elásva, elnyomva. Talált magának utat, hogy megint felüsse a fejét!

 Újabb feladatok. Nem a szám ízének valók. Határidők. Egyre több idiótaság, értelmetlen időpocsékolás, igazságtalanság, aránytalanság. Úrrá lesz rajtam a félelem. Ezeket nem tudom befejezni időre. Lehetetlenség. Újabb teljesítménykényszer. Nyomást érzek belülről. Valami ki akar jönni, robbanni akar. Valahogy ki kell egyenlítődnie. Észre sem veszem és már jóval a megengedett sebességhatár fölött járok. Lábam szinte nem tudom felemelni a gázpedálról. Ebből egyszer baj lesz. A levegő megtelik vészjósló félelem-molekulákkal. Keveset szívok belőle, hazaérek. Otthon a gyerekek elém szaladnak, boldogan várják hazaérkezésemet. De én mit csinálok? Nem örülök. Elkezdek kiabálni, hogy mi ez a rendetlenség, miért nincs kész a házi, miért üvölt a tévé. Észre sem veszem és én is üvöltök. Elszégyellem magam. Ismét. Normális vagyok? A munkahelyi feszültség, a stressz miatt a saját gyerekeimmel kiabálok vállalhatatlan módon? Nem. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Ez már túlmegy minden határom. Azokat bántom meg, akiket a legjobban szeretek? Ez nem mehet így tovább. Vívódom.

 Próbálom elnyomni magamban azt az érzést, hogy váltani kell. Olyat csinálni amit valóban szeretek, de a KÉNYELEM eddig mindig győzött a KISZÁMÍTHATATLAN felett.

 – Gyáva vagy! – szólalt meg ismét jól ismerő barátom. – Nem mersz lépni. Kilépni a megszokottból, a biztosból. Örök vesztes vagy.

 Nem is említettem, egy nagyvállalat „szennyesét” számolgatom. Leltárt készítek a veszteségekből. Csak épp a saját veszteségemet nem tudom felmérni, ami akkor ér, ha nem jól döntök, vagy nem lépek meg valamit, amit pedig meg kellene lépnem. Nem kicsi a tét, épp az életem. Érdekel a kreativitás minden formája, a plakáttervezéstől az írásig, a filmkészítéstől a kézművességig minden. Mégsem lépek. Segítség! Hogyan kell lépni?

 – Mitől félsz? A sikertől? – kérdezi.

 Lehet. Ha minden így marad, halálom óráján az életemmel való elszámolás pillanatában, nagyon rosszul fogom érezni magam. A teremtő végigpörgeti a saját filmemet, és megmutatja azt a pillanatot, amikor még dönthettem volna.

 – De hát a saját filmedben Te voltál a rendező! Sőt a forgatókönyvíró is! Miért nem írtad át a történetet! Hiszen szeretsz és tudsz is írni. Mellékszerepet osztottál magadnak! Szereted te magad egyáltalán?

– Nem akarok mellékszereplő lenni és egész életemben bánni a pillanatot, sajnálni a nem meghozott döntéseket – villan át agyamon.

 Menni vagy maradni? Maradni vagy menni?

 A kollégáim marasztalóan kedvesek, az ismeretlen csábítóan kihívó!

 Az eredeti szakmámnál maradva az előbb leírt jelenség lehet a kémiában az aktiválási energia. Az az energiamennyiség, ami ahhoz kell, hogy egy reakció végbemenjen. Ha kisebb a közölt energia, semmi nem ösztönzi a résztvevőket arra, hogy bármiféle érdeklődést kiváltsanak egymás iránt. Rájöttem. Ez lehet a baj nálam is. Kicsi az aktiválási energiám. Valaminek történnie kell, hogy kilépjek a komfort zónámból.

 Mindig is felnéztem azokra, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy hátat fordítsanak előző életüknek és valami teljesen másba, újba kezdjenek. Ők az igazi hétköznapi hősök. Akik saját magukat győzik le.

 Én is HŐS akarok lenni. Névtelen hős.

***

Ha végül el akarod olvasni a győztes pályázatokat is, itt megteheted:

http://www.terezanyu.hu/category/projektek/terezanyu-palyazat/terezanyu_palyazat_2015/