Egy felmondás anatómiája

Az alábbi írásom a munkahelyemet elhagyó napot követően jelent meg. Sokan magukra ismertek, de szerintem nem csak az én munkahelyemen, írhattam volna máshol is…

Nem úgy ébred fel az ember egyik napról a másikra, hogy fel akar mondani. Ehhez egy hosszú folyamat vezet el, aminek különböző stádiumai vannak.

  1. Amikor felvételt nyersz a vállalathoz, Te vagy a legboldogabb ember, szerencsésnek érzed magad, hálás vagy, hogy van munkahelyed.
  2. Kis idő elteltével a rózsaszín fátyol mögül felderengenek a falak, kiderül, hogy itt sem kolbászból van a kerítés.
  3. Észreveszed, hogy csak falak vannak, amik egyáltalán nem könnyítik meg a napi munkádat, sőt… Sokszor úgy érzed, hogy nem kapsz segítséget, mintha a bolygók retrográd mozgása akadályozná az együttműködést.
  4. Néhanapján kapsz egy kis elismerést, de az előremenetel lassabb, mint vártad vagy egyáltalán nem arányos a teljesítményeddel. Ha másokhoz hasonlítod magad, akkor pedig biztosan elkeseredsz.
  5. Időnként azon kapod magad, hogy már Te is kritizálod a vezetést, felemeled a hangod a távolból, és olykor egy-egy számodra éppen nem racionálisnak tűnő döntés hallatán – vérmérsékletedtől függően – szitkok is elhagyják ajkadat.
  6. Egyre gyakrabban vagy elégedetlen, de azért a helyzet még elviselhető.
  7. Reggelente felmerül, hogy már nem olyan lelkesedéssel jössz dolgozni, mint régen…
  8. Éjjelente nem alszol, csak forgolódsz az ágyban és a határidőre el nem készült feladatok megoldásán töprengsz.
  9. Az őrlődéstől esetleg már testi tüneteid is vannak.
  10. Megfogalmazódik benned, hogy tán nem jó helyen vagy, fel kellene mondani, és itt hagyni az egészet és megszabadulni a nyomasztó dolgoktól.
  11. Ezt már kimondod hangosan is a kollégák előtt.
  12. Meghátrálsz mert megijedsz, miután átgondolod hogyan tovább. Mérlegelsz, és arra jutsz, hogy ez butaság, hiszen van „biztos” állásod, hó elején pittyeg az sms, ha a gyerekek megbetegszenek azonnal mehetsz értük, jó fejek a munkatársaid, elviselhető ez – nyugtatod magad. Különben is, másnak még munkája sincs, sokan cserélnének veled, ó milyen szerencsés vagy!
  13. Egy idő után azonban rájössz, hogy csak áltatod magad, mert nem lesz itt jobb semmi, az akármilyen pozitív mérlegek és eredmények ellenére sem.
  14. A mérleg nyelve elmozdul, már nem elég a „biztonság”. Egyáltalán nem „biztos a biztonság”.
  15. Meghozod a végső és visszavonhatatlan egyáltalán nem könnyű döntésedet. Fel fogsz mondani. Amikor a döntésed megmásíthatatlan státuszra vált, mázsás kő esik le rólad, felszabadulsz. A szabadság érzése a csúcskoncentrációt is meghaladó mértékű endorfint szabadít fel. Hirtelen fehérnek látod a feketét és a felhőket mintha elfújná a szél.
  16. Kitöltesz egy utolsó STOP kártyát, vagyis bejelentést teszel szándékodról. Távozásod szerteágazó s valódi okait nem mondod el vezetőidnek, azt gondolod, hogy úgyis tudják.
  17. Titkon azt várod, hogy valaki azt mondja maradj, mert szükségünk van rád, hisz olyan jól végzed a munkád.
  18. Nem marasztalnak, olyannyira nem, hogy kiderül, a vezetőidnek fogalma nincs, miért állsz fel, a virágnyelvedet pedig egyáltalán nem értik, a döntésedért csak téged hibáztatnak.
  19. A hirtelen jött fene nagy szabadságérzést hamarosan felváltja az aggodalom, biztosan jól döntöttél? A kisördög nem hagy nyugodni. Nem veszítesz-e többet, mint amennyit nyersz? Egy pillanatra meginogsz.
  20. A fennmaradó idő „rutin” feladatai közepette megbizonyosodsz róla, hogy döntésedet megalapozottan hoztad meg, hisz itt csak egy törzsszám vagy semmi más. Senkit nem érdekel, hogy ki volt valójában „9328451”. Mit csinált, mit tett le az asztalra, alkotott-e maradandót, tudott-e együttdolgozni kollégáival, segítette-e önzetlenül mások munkáját, lojális volt-e munkaadójával és dolgozott-e éjjelente, hogy feljebbvalója ne kerüljön miatta nehéz helyzetbe? Nyilván ilyen adatbázis nincs, mert nincs is ilyenre szükség.
  21. Amellett, hogy menni akarsz, hiszen Te döntöttél a menés mellett, próbálod elengedni a szálakat, ami nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak, még akkor sem, ha a tüskék folyamatosan emlékeztetnek távozásod igazi okáról.
  22. Elkezdődik az elszámoltatás – ami igazán flottul megy -, az eszközöket gyorsabban kell visszaadnod, mint ahogy azokat megszerezted…
  23. Próbálod az itt töltött időd alatt téged ért kellemetlen dolgokat elfelejteni, javító intézkedéseket hozni…

Hogy mik voltak a gyökér okok, amik idáig vezettek?

Emberi okok biztosan. De nemcsak egy emberé. Soké. A dolgozón kívül mindazon – mások vezetésére felesküdött – embereké, akik egy szebb jövő ígéretét hirdető vízió homályos szemüvegén keresztül elhitték és elhitették, hogy nincs más út. Mindazoké, akik nem vállaltak fel egy rossz döntést. Nem mondták, hogy bocsánat tévedtünk, vegyünk mégis másik irányt…

Az a baj, hogy nem értjük egymást. Nem is érthetjük, hiszen onnan ahol állunk, egy-egy problémát más-más látószögből látunk, ami merőben más. Mi tudna ezen segíteni? Talán a kommunikáció. A jó kommunikáció. Ehhez a hírlevél és plakát kevés. Többet kellene beszélgetnünk, hogy közeledjenek az álláspontjaink. Ha nem is találkozunk, elég nehéz véleményt alkotni és cserélni. Köztudott, hogy írni pedig nem annyira szeretünk.

Ha a vezetők valóban leereszkednének a mi szintünkre, a mi látószögünkből vizsgálnák az eseményeket, akkor valóban megismerhetnék a problémáinkat. Van aki tesz rá kísérletet, de legtöbben nem. Ha beszélgetésre kerül is sor, a „valódi” problémák nem kerülnek elő. Az emberek nem merik, sőt egy idő után nem is akarják elmondani a véleményüket. Aki netán mégis megosztaná álláspontját az a továbbiakban nem sok jóra számíthat. A mai bizonytalanságban, amikor csak a változás állandó, a félelem nagyobb úr, mint az őszinteség. Hiába biztat mindenki a nyílt őszinte megnyilvánulásra, az emberek már nem hisznek a változásban, a számukra jó irányba történő elmozdulásban.

Azt mondják bátorság a felmondás és hogy felnéznek, mások irigyelnek. Szerintem nem bátorság, hanem lehetőség. Lehetőség becsukni egy ajtót, hogy kinyíljon egy másik. Lehetőség megtalálni saját utunkat. És én nem akarom elszalasztani ezt a – lehet, hogy utolsó – lehetőséget. Minden rosszban van valami jó – szokták mondani. Legvégül szeretném megköszönni mindazt a sok – számomra érthetetlen – döntést, feladatot, igazságtalanságot, inkorrektséget, ami történt. Ezek mind hozzásegítettek, hogy végre a saját utamat járjam és olyan dolgot csináljak, ahol a bennem rejlő képességeket maximálisan kamatoztathassam.

Az volt az álmom, hogy előrébb jussak a ranglistán, elismerjenek (akár anyagilag is) de ez nem sikerült. Ha valami sorozatosan nem sikerül az életünkben, az azt jelenti, hogy az nem a mi utunk, nem a saját utunkat járjuk. Nem arra kell továbbmenni, abba már nem érdemes több energiát fektetni.

Ez az én 11. életvédelmi szabályom

Kívánom mindenkinek, hogy találja meg a saját maga útját, ha pedig már megtalálta ne térjen le róla.

 UI: Lehet, hogy nem azt írtam le, ami pontosan a valóság (elnézést ha bárkit megbántottam), csak azt, amit én érzékeltem belőle.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.