Író születik 5. – No Para…

Gertrúd nem tartozott soha a bátor emberek közé. Őt nem láthattad ejtőernyős ugrásra készülni és a Mount Everesten sem futhattál össze vele soha. Neeem. Ő ennél sokkal kiszámíthatóbb volt. Gyermekeivel is csak a játszótérig jutott el. Nyaralások alkalmával sem őt láttad a „kamikáze” vagy „anaconda” csúszda tetején.

A gyerekek hiába kérlelték, nyúzták, hogy csak egyszer, csak most. Ő hajthatatlan maradt. Csak nézte őket, szíve összeszorult, hogy nem lehet ott velük, de hát nem lehet. Nem lehet, hogy ő ott fenn magasan,… ,aztán visítva le…? Kérjenek bármit csak ezt ne. Ha csak rágondolt összeszorult a gyomra, hevesebb lett a pulzusa és olyan nyugtalanná vált, mint bármikor, ha ki kellett állni szerepelni a nagyközönség elé.

Egy nap – nem tudni milyen „véletlen” közjáték eredményeképp – , rávette magát, hogy megmutatja, ő is meg tudja csinálni. Kisfia kézen fogta, felkísérte a hatalmas magasságokba meredő, árnyékként rátornyosuló csúszda tetejére. Menetközben megfordult a fejében, hogy visszafordul, de kisfia szorítása nem engedte. Nem fordulhatok vissza. Nem lehetek áruló. Most már nem. Szíve már a torkában dobogott, hevesen zihált, úgy érezte egy pillanat és véget ér az élete.

Felállt a csúszda tetejére és rápillantott fiára, szemében a biztatás tündöklött, míg az övében az aggodalom és könyörgés. Egy pillanat választotta el attól, hogy gyermeke büszkén nézzen rá, bármi ára is van. Minden erejét összeszedte vagy éppen lemondott mindenről, egyet tudott. A fiáért teszi meg, nem magáért. Elrugaszkodott. Az idő megszűnt. Nem tudta megmondani mennyi is telhetett el. A vízcseppek nagy robajjal tolultak le az arcán, de ez már nem a medence cseppjei voltak. A boldogságé, ahogy a fia szemébe nézett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.