Minerva – Naptölte, vagy amit akartok

Történetünk akkor kezdődött, amikor fél éven belül a férjem és én is kerek évfordulónkat ünnepeltük. Elárulom, nem ugyanazt a kereket. Tettük ezt nagy baráti társaságban, ahol mindkettőnk ajándéka utazási kupont rejtett. Hosszas tanakodás után úti célul a baráti Nagy-Britanniát választottuk.

Mehettünk volna kettesben is, de tanító szándékkal – miszerint angolul tudni kell – úgy terveztük, hogy a két nagy gyermekünket is magunkkal visszük. Vittük volna. Vittük volna, ha a családfő nem szab olyan feltételt nagyobbik fiunknak, amit ő nem tud teljesíteni. Az volt a kitétel, hogyha a naponta értékelt magatartása ismét csak a kettes szintet éri el, akkor bizony ő itthon marad. Nem jöhet velünk sehova. Fiam tudná csak megmondani, milyen könnyű az ötösről – csupán három nem éppen az óra anyagához szervesen kapcsolódó beszólásnak köszönhetően – visszacsúszni a kettesre. Játszi könnyedséggel el lehet ezt érni. Mindezt egy nappal ama bizonyos indulás előtt.

Összeült a családi kupaktanács. Apa nem enged, mert nem akarja tekintélyét veszteni. Amit megmondott azt megmondta. Tudniillik nem cselekedhet az adott szava ellenére. Hogy lesz ő ezen túl szavahihető? Dilemma. Gondolkodás. Bőgés a sarokban. Megbánás. Tétova mozdulatok. Bocsánatkérés. Hogy oldható fel a helyzet? Ki oldozzon fel kit? Részben egyetértve, részben kiborulva, részben megértésért könyörögve végül imáink meghallgattattak. Újabb egyezségek köttettek jó szándékkal szegélyezve, ígéretekkel pecsételve. Végül utolsó pillanatban engedélyt kapunk teljes létszámmal utazni az ismeretlen meghódítására.

Fantasztikus néhány napot töltöttünk együtt, ahol a hangsúly az „együtt”-ön volt. Büszkén mutogattuk a gyerekeknek a város nevezetes épületeit, rácsodálkozva, hogy megfér az új a régi mellett. Felültünk a csodálatos kilátást nyújtó égi-kerékre, de sétálgattunk a virágait bontó zöldellő parkokban is, belélegezve a tavasz illatát. A hírességek vörös szőnyegén vadul csattogtattuk a fényképezőgépet, a viaszosan fénylő arcok egy nem valódi világot tártak fel előttünk. Felüdülésképp pedig szuperhősök szórakoztattak minket más dimenziókba repítve. Lenyűgözött minket a technika és a profi megoldások, amikkel lépten-nyomon találkoztunk utunk során. A tájékozódás buktatói, az utcai segítségkérés igazi kis kincskereső csapattá kovácsolt minket.

Elfáradtunk, éhesek voltunk és fáztunk. De együtt voltunk. A kincs pedig ott hevert előttünk.

Ott tartózkodásunk alatt a napfogyatkozás jelenségét sajnos a felhők rabságából nem volt szerencsénk megcsodálni. De egyáltalán nem bántam. Arra gondoltam, hogy a napkorong egésze a teljességet jelenti. Az én olvasatomban a család egészét, az összetartozást. Minden családtagnak van egy része belőle, egy cikke. A nap pedig csak akkor ragyog, ha mindenki belerakja a saját részét, saját cikkét. Nekünk aznap ragyogott a nap. A felhők mögül is. Boldog voltam, hogy végül mindannyian ott voltunk és együtt éltük át a fáradtságot és egyéb megpróbáltatásokat.

Nálunk is megtörtént a csoda, no, nem a napfogyatkozás, hanem mondjuk úgy „naptölte”. Feltöltekeztünk egy eddig ismeretlen erejű energiával, hogy el ne vérezzünk a rohanó hétköznapokban vívott harcok csatamezején.

Mégis csak így kerek a világ. Kerek, mint a nap.

Utószó:
Milyen érdekes. A folyton fecsegő fiunk felfedezésünk folyományaként fergeteges formájú fejest, akarom mondani jelest, hoz magatartás gyanánt immár negyedik napja. Amikor kérdezem, hogy bírja ezt, egyáltalán lehetséges-e ez? Azt válaszolja, hogy meg akarja mutatni Apának, hogy tud rendesen is viselkedni. Meg hogy köszöni. Elárulja nekem, hogy csak át kellett kapcsolnia az agyát. Mondom, hogy csoda történt. Nemcsak holdtöltekor történnek érdekes dolgok, hanem naptöltekor is.

***

Mi az a Minerva Capitoliuma? A gondolkodó nők magazinja – A HozzáD adott érték