Író születik 1. – Első próbálkozások…

Ez a mai reggel is nehezen indult. Fáj a fejem, biztos front van. A gyerekek nem akartak öltözködni, mindenki a másikat hibáztatta, egyszóval viharosan kezdtünk bele a mai napba. De most már minden rendben van, a gyerekek óvodában/iskolában vannak én meg indulok munkába. Lassan elfelejtem, hogy megint nem úgy sikerült a nap, ahogy azt elterveztem. Pulzusom visszaállt a normális menetrendre, gondolataim már a mai határidős feladataimon járnak. Mit nem tudok ma befejezni, hova nem akarok elmenni és kivel nem akarok találkozni.

Negatív érzéseimből a metró csengetése zökkent ki, egymást lökdösve az utolsó pillanatban beugrom a záródó ajtók előtt. Lehuppanok az utolsó szabad helyre, amit sikerült megcsípnem. Na végre, ma már „sikerült” valami. Lefelé nézek, észreveszem a cipőmet milyen kopott. Kellene már egy újat venni, de mikor jutok el vásárolni? Nem is emlékszem mikor voltam úgy valahol, ahova tényleg ÉN akartam menni.

Merengve az elkövetkezendő lehetőségeken hirtelen felpillantottam. Mintha egy erő oda vonzotta volna a tekintetemet arra a pontra és nem szabadítana, gúzsba kötne. Szemben velem egy kislány ül a székbe süppedve és arcán folynak könnyei. Szép arca van, olyan tündéri tekintete van, mintha az én kislányom lenne. Annyi idős forma, akár lehetne is az enyém.

Vajon mi történt? Miért sír? Gondolkodom. Egy rossz érzés kezd motoszkálni bennem. Csak nem az anyukája bántotta? Csak nem olyat mondott neki, amivel megbántotta? Csak nem szidta le, mert nem készül el időben és el fog késni a suliból? Csak nem tett megjegyzést a ruhájára, hogy egyáltalán nem illik össze, amit felvett? Csaknem tiltotta el a hétvégi lovaglástól? Sokszor kegyetlenek a felnőttek, nem is tudják , hogy egy szó, egy mondat hogy tud fájni a másiknak. Biztos az ő szülei is épp így nevelték, és esett bele ő is ugyanabba a hibába.

Sokan vagyunk a metrón, de olyan mintha csak ő meg én léteznénk. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megtudjam mi a baj. Összeszedem a bátorságom és megszólítom.

  • Szia! Mi a baj? Tudok segíteni?

A kislány szipogva készülődik válaszra. De a választ már nem hallom, mert a metró csilingelése kizökkent, le kell szállnom. megérkeztem.

Egész nap bágyadt vagyok, nem tudom kiverni a fejemből a kislányt. Alig várom, hogy hazaérjek, és megölelgessem a saját kislányomat, hogy ő soha… sehol… énmiattam…

Író születik 3. – Nem túlzok

A kislány az asztalnál ült, meredten bámulta a feladatot. Zsigereiben érezte, hogy lehetetlen, hogy ezt megcsinálja. Képtelen rá. Fáradt. Egész nap figyelt a suliban, fegyelmezetten hajtotta végre a tanár parancsait. Mint egy gép. Megcsinálta a házit, aztán elment kézilabdázni is. Sajgott minden porcikája, és most itt ül, szeme sarkából apját figyelte. Látta rajta az elégedettséget, hogy kész lesz hamarosan a feladat.

Pedig nem. Lázadása jeléül virágokat rajzolt a papírlapra. Ezt szerette. Rajzolni. A virágok után jöttek a pacik, gondolatban már ott volt a hétvégi lovagláson. Ezt akarta csinálni egész életében. Nem érdekelte a matek. Utálta. Legszívesebben elszaladt volna, messze. De nem mert. Félt apja haragjától. Gyűlölte őt. Félt tőle és gyűlölte. Nem akart ehhez a családhoz tartozni. Fel akart nőni. Gyorsan. Saját életet akart, parancs nélkül, matek nélkül, végrehajtandó feladatok nélkül.

Ahogy telt az idő, hátában apja kérdő/kíváncsi tekintetével úrrá lett rajta a félelem. Mit fog szólni, ha meglátja, hogy egy betűt, számot sem írt még le, nemhogy a megoldási eljutott volna. A félelem belehasított egész testébe. remegni kezdett, megfájdult a feje. Izzadságcseppek jelentek meg homlokán, úgy érezte menten elájul. Ekkor apja felkelt hintaszékéből, komótosan odasétált az asztalhoz és rápillantott az üres papírra.

A kislány lesütötte a szemét és felkészült a legrosszabbra, ami történhetett. Ekkor apja így szólt:

  • Ha fáradt vagy tőlem holnap is befejezheted…

Író születik 4. – Most – később vagy soha?

Kristóf a szobájában játszott. Piros kis autóját próbálgatta beilleszteni a garázsba, amit tavaly karácsonykor kapott nagypapájától. Nem sikerült, hiába próbálgatta ügyesen kis ujjacskájával a helyére rakni. Segítségért kiáltott:

  • Apa, gyere velem játszani! Nem tudom egyedül megcsinálni!

Nem érkezett válasz. A kisfiú tovább játszott, megpróbálta a kék autóval is az előbb említett műveletet. A kék autó is hasonlóan engedetlen volt, mint a piros. Újabb kérés hagyta el a kisfiú száját.

  • Apa, hol vagy már?
  • Most nem érek rá, dolgom van! – hallatszott a tompa válasz a nappali rejtekéből.

Kristóf elővette kedvenc sárga autóját, amiről úgy gondolta, hogy méretét tekintve éppen megfelelő lesz számára. Igen ám, de a helyrerakó művelet során a jármű éppen beszorult a garázsajtó bejáratánál.

  • Apa! – kiabált most már dühösen a kisfiú.

Felugrott és felvéve a megengedhető legnagyobb sebességet, kiviharzott a játékszobából. Kipirosodott arccal állt édesapja elé és vonta kérdőre.

  • Miért nem segítesz nekem?
  • Kicsim tudod, hogy dolgoznom kell. Ezt még be kell fejeznem. Holnap nagyon fontos tárgyalásra készülök, ha nem csinálom meg elveszíthetem az állásom!
  • Apa, mennyit keresel egy óra alatt?

A férfi értetlenül állt a kérdés előtt, de mégis gyorsan válaszolt:

  • Tízezret!

A kisfiú kisvártatva visszatért szobájából kezében a tavaly húsvétkor kapott perselyével, amiből kis kotorászás után kivett egy bankót. Odanyújtotta apjának.

  • Tessék! Akkor most gyere velem kiszabadítani az elakadt autóm.

Író születik 5. – No Para…

Gertrúd nem tartozott soha a bátor emberek közé. Őt nem láthattad ejtőernyős ugrásra készülni és a Mount Everesten sem futhattál össze vele soha. Neeem. Ő ennél sokkal kiszámíthatóbb volt. Gyermekeivel is csak a játszótérig jutott el. Nyaralások alkalmával sem őt láttad a „kamikáze” vagy „anaconda” csúszda tetején.

A gyerekek hiába kérlelték, nyúzták, hogy csak egyszer, csak most. Ő hajthatatlan maradt. Csak nézte őket, szíve összeszorult, hogy nem lehet ott velük, de hát nem lehet. Nem lehet, hogy ő ott fenn magasan,… ,aztán visítva le…? Kérjenek bármit csak ezt ne. Ha csak rágondolt összeszorult a gyomra, hevesebb lett a pulzusa és olyan nyugtalanná vált, mint bármikor, ha ki kellett állni szerepelni a nagyközönség elé.

Egy nap – nem tudni milyen „véletlen” közjáték eredményeképp – , rávette magát, hogy megmutatja, ő is meg tudja csinálni. Kisfia kézen fogta, felkísérte a hatalmas magasságokba meredő, árnyékként rátornyosuló csúszda tetejére. Menetközben megfordult a fejében, hogy visszafordul, de kisfia szorítása nem engedte. Nem fordulhatok vissza. Nem lehetek áruló. Most már nem. Szíve már a torkában dobogott, hevesen zihált, úgy érezte egy pillanat és véget ér az élete.

Felállt a csúszda tetejére és rápillantott fiára, szemében a biztatás tündöklött, míg az övében az aggodalom és könyörgés. Egy pillanat választotta el attól, hogy gyermeke büszkén nézzen rá, bármi ára is van. Minden erejét összeszedte vagy éppen lemondott mindenről, egyet tudott. A fiáért teszi meg, nem magáért. Elrugaszkodott. Az idő megszűnt. Nem tudta megmondani mennyi is telhetett el. A vízcseppek nagy robajjal tolultak le az arcán, de ez már nem a medence cseppjei voltak. A boldogságé, ahogy a fia szemébe nézett.

Miért kezdünk blogot írni?

Sok mindenért. Problémánk van, amit szeretnénk megosztani, megoldani. Valami tudás birtokában vagyunk, amivel segíteni szeretnénk másoknak. Azt hisszük, hogy „valami” birtokában vagyunk és ezt minden áron közkinccsé szeretnénk tenni. Cserébe mindig várunk valamit: elismerés, megismerés, dicséret, visszaigazolás, válaszok netán megrendelés…

 Arra vagy kíváncsi engem mi hajt? Terápia jelleggel szeretném ki(s)írni magamból a problémáimat. Arra számítok, hogyha az olvasó kicsit is ráismer saját élethelyzetére, ezzel esetenként segíteni is tudok. Nem vagyok tökéletes. Sőt. Követek el hibákat, amikért keményen megfizetek. Én szeretek olyan történeteket olvasni, ami már velem is megtörtént vagy éppen most történik. Amikor nem tudom, hogyan lépjek ki egy adott helyzetből, segítségemre vannak mások ismeretei. Olcsóbb mások hibáiból tanulni, de valahogy mégis szeretünk saját bőrünkön tapasztalni. Mintha kötelező lenne.

 Aki ezt az oldalt olvassa, garantáltam megismer, ráismer, elismer, megdöbben, rádöbben, egyetért vagy cáfol, de legalábbis hozzászól vagy be(le)szól.

 Az oldal leginkább nőknek szól, azt is mondhatnám, hogy „NŐ Kapja”, de azt sem bánom, ha lesz olvasóm a másik nem képviselői közül.

 A blog címe, „egy nem tökéletes nő blogja” annyit tesz, hogy én sem tudom a jó megoldásokat, a válaszokat, arra hogy mikor mit tegyek, hogyan döntsek jól, mit kezdjek az életemmel, mi az életfeladatom. Csak egy útkereső vagyok. Hiszem, hogy az utunkba kerülő nehézségek, problémák, konfliktusok netán veszteségek, mind abban segítenek, hogy fejlődni tudjunk, megugorjunk egy következő szintet, ráleljünk az útra. A mi saját utunkra, ami elvezet a célhoz, amit boldogságnak hívnak. Hívják azok, akik tényleg tudják mit jelent ez a szó valójában.